Kodály Zoltán
Zeneszerző
Születési hely
Kecskemét
Születési dátum
1882
Weboldal
1882. december 16., Kecskemét - 1967. március 6., Budapest
Kodály Zoltán zenekedvelő vasutas családban született. A nagyszombati érseki gimnáziumba járt, és emellett zenei tanulmányokat (zongora, hegedű, gordonka) is folytatott. 1900-tól Budapesten a tudományegyetemen - mint az Eötvös-kollégium tagja - a magyar és a német szakot hallgatta, a Zeneakadémián pedig Koessler János zeneszerzés-növendéke volt. Az egyetemen 1906-ban doktorált A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációval, és ugyanebben az évben volt akadémiai vizsgahangversenye is. 1906-1907-ben tanulmányutat tett Berlinben és Párizsban. A francia fővárosban érte életének egyik legdöntőbb zenei élménye: megismerkedett Debussy muzsikájával. Már 1905-től rendszeres népdalgyűjtő utakat tett, és ezt a működését - kisebb megszakításokkal - egészen 1925-ig folytatta, de még 1950-ben is gyűjtött Mohácson. Gyűjtése, Bartókkal ellentétben, szinte kizárólagosan a magyar nyelvterületre irányult. Zenei élményeinek hatása alatt 1907-1909 táján szinte már teljesen készen van egyéni zenei nyelve és stílusa. Első önálló szerzői estje 1910. március 17-én volt, műsoron többek között az I. vonósnégyessel, amelyet még ugyanebben az évben Párizsban és Zürichben is bemutattak, nem sokkal később (az I. világháború alatt) pedig az USA-ban is ismertté vált. 1907-ben lett a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-ban zeneszerzéstanára. 1919 elején aligazgatónak nevezték ki, és ebben a minőségben vezette az intézetet a Tanácsköztársaság idején. Ezért utóbb fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene, amelynek eredményeként visszafokozták tanári beosztásába és egy évre szabadságolták. 1921-től tanított újra, és 1940-ig a főiskola zeneszerzés-tanára.
Kodály számára a húszas évek hozták meg az igazi világhírnevet. 1923-ban a székesfőváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi programra komponálta alkotóművészetének egyik csúcsát, a Psalmus Hungaricust, ez a mű hamarosan az egész világot bejárta. 1926-ban Zürichben, 1927-ben Hollandiában, Angliában, Németországban és az USA-ban is bemutatták. A Psalmus diadalútja jelentette egyúttal Kodály karmesteri működésének a kezdetét is. 1926-ban került bemutatásra a Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegére írt daljáték, a Háry János; zenéjéből Kodály zenekari szvitet készített, amely ugyancsak világszerte játszott hangversenydarab lett, Amerikában Mengelberg szólaltatta meg 1927-ben. Ezekben az években alakult ki meleg barátsága Arturo Toscaninivel, neki ajánlotta az 1929-ben átdolgozott Nyári este című zenekari kompozícióját; a nagy olasz karmester Amerikában számos művét vitte diadalra, és jelentős alkotások megírására ösztönözte a zeneszerzőt.
1925 táján irányult Kodály figyelme a gyermekénekkarokra s egyúttal az iskolai ének- és zenetanításra. Megvilágosodott előtte, hogy a zenei közoktatás nem kielégítő és idegen szellemben történik. Az iskolai énekkarok működését általánossá és magas színvonalúvá kell tenni, hogy zeneileg művelt fiatalság nevelkedhessen fel. Ennek a célkitűzésnek a megvalósítására ezentúl tevékenységének igen jelentős hányadát szentelte, mindenekelőtt azáltal, hogy remekbe szabott gyermekkarai révén megfelelő magas színvonalú, nemzeti gyökerekből táplálkozó zenei anyaghoz juttatta az iskolai énekkarokat.
Népzenekutatásának és rendszerező munkájának tapasztalataira támaszkodva, a folklorisztika fejlesztése és a magyar népi zenekultúra terjesztése érlékében 1930-tól a budapesti tudományegyetemen zenefolklorisztikai és zeneelméleti szemináriumot indított, amelyet 1939-ig vezetett. 1937 őszétől a Zeneművészeti Főiskolán népzenét adott elő; fáradozásainak eredményeképpen indult meg a rendszeres népzeneoktatás felsőfokú zenei tanintézetünkben. 1940-ben, miután a főiskolán beszüntette a zeneszerzés-oktatást, az MTA-ra került, ahol a Magyar Népzene Tárának szerkesztését vezette. Irányítása alatt jelent meg később a sorozat első öt kötete (1951, 1953, 1955-56, 1959, 1966). Még ugyanebben az évben lett a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja. Kodály ez időben már a magyar zenei élet egyik legismertebb személyisége. 1942-ben, 60. születésnapján országszerte ünnepelték. 1945-ben a Zeneművészeti Főiskola igazgatói tanácsának lett az elnöke. 1946-49-ben az MTA, 1951-től a megalakuló Zenetudományi Bizottságnak az elnöke. 1948-ban, 52-ben és 57-ben Kossuth-díjas. 1952-ben és 1957-ben, 70. és 75. születésnapja alkalmából nagyszabású jubileumi ünnepségekkel, emlékkönyvekkel és egyéb kiadványokkal tisztelték meg.
Zeneszerzői tevékenysége életének utolsó korszakában főképpen a kórusművészet felé irányult, ugyanakkor nagy számban adott ki zenepedagógiai jellegű, az ének- és szolfézsoktatást szolgáló műveket. Gyakran megfordult külföldön (különösen: USA, Anglia, Szovjetunió), személyét és műveit mindenütt nagy megbecsüléssel fogadták: 1960-ban az Oxfordi Egyetem, 1964-ben a berlini Humboldt Egyetem díszdoktorává avatta, a Nemzetközi Népzenei Tanács (CIFMC) elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társulat (ISME) díszelnökévé választotta. 1963-ban Moszkvában a Háry Jánost mutatták be nagy sikerrel.
Kodály Bartókkal karöltve a magyar népzenére támaszkodva alakította ki egyéni magyar stílusát, művészetével a legmagasabb világszínvonalon képviselte a magyarság zenekultúráját. Életműve a zeneművészetnek jóformán minden ágára kiterjed, mégis külön ki kell emelni kórusművészetét, amely a XX. század zenetörténetében egyedülálló, korszakos jelentőségű. A reneszánsz vokálpolifónia mesterei óta nem volt zeneszerző, aki hasonló súllyal és színvonalon kezelte volna az énekkart. Fáradozásai a magyar zenei műveltség felvirágoztatásáért felmérhetetlen értékűek. Síkraszállt az iskolai énekoktatás megújításáért, pedagógiai jellegű műveivel és írásaival egy műveltebb, tartalmasabb muzsikusgeneráció felnevelésén munkálkodott, fáradhatatlanul küzdött a helyes magyar nyelv és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért. Mint tudós módszeresen gyűjtötte, feldolgozta és rendszerezte a magyar népdalokat és a népi zenekultúra egyéb elemeit, tudományos tevékenységével az összehasonlító népzenetudomány nemzetközileg elismert, úttörő jelentőségű képviselője lett.
Kodály Zoltán zenekedvelő vasutas családban született. A nagyszombati érseki gimnáziumba járt, és emellett zenei tanulmányokat (zongora, hegedű, gordonka) is folytatott. 1900-tól Budapesten a tudományegyetemen - mint az Eötvös-kollégium tagja - a magyar és a német szakot hallgatta, a Zeneakadémián pedig Koessler János zeneszerzés-növendéke volt. Az egyetemen 1906-ban doktorált A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációval, és ugyanebben az évben volt akadémiai vizsgahangversenye is. 1906-1907-ben tanulmányutat tett Berlinben és Párizsban. A francia fővárosban érte életének egyik legdöntőbb zenei élménye: megismerkedett Debussy muzsikájával. Már 1905-től rendszeres népdalgyűjtő utakat tett, és ezt a működését - kisebb megszakításokkal - egészen 1925-ig folytatta, de még 1950-ben is gyűjtött Mohácson. Gyűjtése, Bartókkal ellentétben, szinte kizárólagosan a magyar nyelvterületre irányult. Zenei élményeinek hatása alatt 1907-1909 táján szinte már teljesen készen van egyéni zenei nyelve és stílusa. Első önálló szerzői estje 1910. március 17-én volt, műsoron többek között az I. vonósnégyessel, amelyet még ugyanebben az évben Párizsban és Zürichben is bemutattak, nem sokkal később (az I. világháború alatt) pedig az USA-ban is ismertté vált. 1907-ben lett a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-ban zeneszerzéstanára. 1919 elején aligazgatónak nevezték ki, és ebben a minőségben vezette az intézetet a Tanácsköztársaság idején. Ezért utóbb fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene, amelynek eredményeként visszafokozták tanári beosztásába és egy évre szabadságolták. 1921-től tanított újra, és 1940-ig a főiskola zeneszerzés-tanára.
Kodály számára a húszas évek hozták meg az igazi világhírnevet. 1923-ban a székesfőváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi programra komponálta alkotóművészetének egyik csúcsát, a Psalmus Hungaricust, ez a mű hamarosan az egész világot bejárta. 1926-ban Zürichben, 1927-ben Hollandiában, Angliában, Németországban és az USA-ban is bemutatták. A Psalmus diadalútja jelentette egyúttal Kodály karmesteri működésének a kezdetét is. 1926-ban került bemutatásra a Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegére írt daljáték, a Háry János; zenéjéből Kodály zenekari szvitet készített, amely ugyancsak világszerte játszott hangversenydarab lett, Amerikában Mengelberg szólaltatta meg 1927-ben. Ezekben az években alakult ki meleg barátsága Arturo Toscaninivel, neki ajánlotta az 1929-ben átdolgozott Nyári este című zenekari kompozícióját; a nagy olasz karmester Amerikában számos művét vitte diadalra, és jelentős alkotások megírására ösztönözte a zeneszerzőt.
1925 táján irányult Kodály figyelme a gyermekénekkarokra s egyúttal az iskolai ének- és zenetanításra. Megvilágosodott előtte, hogy a zenei közoktatás nem kielégítő és idegen szellemben történik. Az iskolai énekkarok működését általánossá és magas színvonalúvá kell tenni, hogy zeneileg művelt fiatalság nevelkedhessen fel. Ennek a célkitűzésnek a megvalósítására ezentúl tevékenységének igen jelentős hányadát szentelte, mindenekelőtt azáltal, hogy remekbe szabott gyermekkarai révén megfelelő magas színvonalú, nemzeti gyökerekből táplálkozó zenei anyaghoz juttatta az iskolai énekkarokat.
Népzenekutatásának és rendszerező munkájának tapasztalataira támaszkodva, a folklorisztika fejlesztése és a magyar népi zenekultúra terjesztése érlékében 1930-tól a budapesti tudományegyetemen zenefolklorisztikai és zeneelméleti szemináriumot indított, amelyet 1939-ig vezetett. 1937 őszétől a Zeneművészeti Főiskolán népzenét adott elő; fáradozásainak eredményeképpen indult meg a rendszeres népzeneoktatás felsőfokú zenei tanintézetünkben. 1940-ben, miután a főiskolán beszüntette a zeneszerzés-oktatást, az MTA-ra került, ahol a Magyar Népzene Tárának szerkesztését vezette. Irányítása alatt jelent meg később a sorozat első öt kötete (1951, 1953, 1955-56, 1959, 1966). Még ugyanebben az évben lett a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja. Kodály ez időben már a magyar zenei élet egyik legismertebb személyisége. 1942-ben, 60. születésnapján országszerte ünnepelték. 1945-ben a Zeneművészeti Főiskola igazgatói tanácsának lett az elnöke. 1946-49-ben az MTA, 1951-től a megalakuló Zenetudományi Bizottságnak az elnöke. 1948-ban, 52-ben és 57-ben Kossuth-díjas. 1952-ben és 1957-ben, 70. és 75. születésnapja alkalmából nagyszabású jubileumi ünnepségekkel, emlékkönyvekkel és egyéb kiadványokkal tisztelték meg.
Zeneszerzői tevékenysége életének utolsó korszakában főképpen a kórusművészet felé irányult, ugyanakkor nagy számban adott ki zenepedagógiai jellegű, az ének- és szolfézsoktatást szolgáló műveket. Gyakran megfordult külföldön (különösen: USA, Anglia, Szovjetunió), személyét és műveit mindenütt nagy megbecsüléssel fogadták: 1960-ban az Oxfordi Egyetem, 1964-ben a berlini Humboldt Egyetem díszdoktorává avatta, a Nemzetközi Népzenei Tanács (CIFMC) elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társulat (ISME) díszelnökévé választotta. 1963-ban Moszkvában a Háry Jánost mutatták be nagy sikerrel.
Kodály Bartókkal karöltve a magyar népzenére támaszkodva alakította ki egyéni magyar stílusát, művészetével a legmagasabb világszínvonalon képviselte a magyarság zenekultúráját. Életműve a zeneművészetnek jóformán minden ágára kiterjed, mégis külön ki kell emelni kórusművészetét, amely a XX. század zenetörténetében egyedülálló, korszakos jelentőségű. A reneszánsz vokálpolifónia mesterei óta nem volt zeneszerző, aki hasonló súllyal és színvonalon kezelte volna az énekkart. Fáradozásai a magyar zenei műveltség felvirágoztatásáért felmérhetetlen értékűek. Síkraszállt az iskolai énekoktatás megújításáért, pedagógiai jellegű műveivel és írásaival egy műveltebb, tartalmasabb muzsikusgeneráció felnevelésén munkálkodott, fáradhatatlanul küzdött a helyes magyar nyelv és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért. Mint tudós módszeresen gyűjtötte, feldolgozta és rendszerezte a magyar népdalokat és a népi zenekultúra egyéb elemeit, tudományos tevékenységével az összehasonlító népzenetudomány nemzetközileg elismert, úttörő jelentőségű képviselője lett.