BMC - Magyar Zenei Információs Központ

Név:	Maros Rudolf
Születési hely:	Stachy (Csehország)
Születési dátum:	1917
	Zeneszerző

1917. január 19., Stachy - 1982. augusztus 3., Budapest

Maros Rudolf hatvanévesen, első szerzői estje műsorához a következő rövid életrajzot fűzte: "1917-ben született. A Zeneakadémián Kodály Zoltán növendéke volt, tanult Alois Hábánál, Prágában, 1958 óta ismételten részt vett a darmstadti Ferienkurse előadásain. – 1939–1942: a Fővárosi Zenekar brácsása; 1942–1949: a Pécsi Városi Zeneiskola tanára; 1949–1977: a Zeneművészeti Főiskola tanára." A lakonikus, szinte önironikus tömörségű visszatekintésből kiolvasható a zeneszerzői tanulás és a tanári pálya íve, de nem szerepelnek benne a művek, melyek szerzőjüket a Bartók és Kodály utáni zeneszerzőnemzedék egyik legjelentősebb tagjává tették.

Maros a csehszlovákiai Stachyban született és a győri konzervatórium elvégzése után került 1939-ben a budapesti Zeneakadémiára, ahol a Kodálynál folytatott zeneszerzés-tanulmányok mellett brácsázni is tanult Temesváry Jánosnál. A pécsi időszakban afféle zenei mindenes szerepét töltötte be a dél-dunántúli városban, tanított, énekkart és zenekart vezényelt, színházi kísérőzenét, kórusműveket, vonósdarabokat komponált, kvartettezett, 1945 után közreműködött Kodály zeneoktatási koncepciójának pécsi meghonosításában, Kodálynak a Cinka Panna hangszerelésében is segédkezett. Pécsett fogant sok zenei, irodalmi, színházi kapcsolata, barátsága Weöres Sándorral, a költő versére készült a fiatalkori Nyúlfark kantáta és több dal. Weöres a zeneszerző halála után a következő kis gyöngyszemet szentelte Maros Rudolf szellemének: „zenéje égi azúr / ezér' áldja az Úr". Pécshez fűzte Marost, már budapesti működése idején, Eck Imre Pécsi Balettjének inspiráló hatása, az együttesnek három darabot is komponált, balettjeit később a világ minden táján játszották.

Az 1945 utáni évtized politikai és szellemi bezártságában Maros Rudolf teljes természetességgel követte a Kodály kijelölte utat, zeneszerzői horizontját egyedül a Hábánál folytatott 1949-es ösztöndíjas tanulmányok tágították. Később, érett, egyéni hangú zeneszerzőként is a Kodály-iskola tagjának vallotta magát. „Korai kamaradarabjaim és Vonósszimfóniám erősen a mester hatása alatt íródtak. A zenei anyag gondos rendezését, a formaérzék kialakulását is neki köszönhetem. Természetesen a népdalfeldolgozásokban is követtem Kodály Zoltánt, például az Állami Népi Együttes több ezer előadását megért Ecseri lakodalmasban." (1976) „A formai igény szigorúsága a Kodály-iskola legnagyobb ereje, s ez a készség óvja meg a komponistát, hogy felfedezéseinek mámorában, egyes hatások, effektusok kedvéért elveszítse arányérzékét." (1968) Maros Rudolfot egyéniségének belső harmóniája és ösztönös stílusérzéke is megóvta az aránytévesztésektől. Miközben a magyar zeneszerzők közül egyik elsőként nyitott az ötvenes években a bécsi iskola, Webern és a szerialisták zenéjének eredményei felé, rögtön szelektálta és formálta a halmozódó új ismereteket, s új stílusú muzsikája is megőrizte az ízlés biztonságát, a kifejezés választékosságát, a forma ökonómiáját – ilyen értelemben, minden stílusváltozás és átalakulás mellett, életműve egységes és harmonikus.

Útkeresésének első szakaszában, amikor negyvenévesen újra tanulni kezdett a varsói és darmstadti fesztiválok tapasztalataiból, Webern mellett Bartók hatását is kamatoztatta (Ricercare 1959, Cinque studi 1960, Musica da ballo 1961). A további években sajátos szépségű hangszín-tanulmányokon keresztül jutott el egyéni stílusának megtalálásához (három Eufónia 1963, 1964, 1965). A hatvanas évek második felétől a varázslatos színképzés tartalmi gazdagodással, szerves belső dramaturgiával, dallami-ritmikai karakterizálódással társult Maros műhelyében, modern és hagyományos elemek szintézise jött létre (Gemma 1968, Monumentum 1945 1969, Consort 1970, Tájképek 1974, Kaleidoszkóp 1976). A két Siratóban (1963) az új technikát énekhanggal ötvözte, a magyar Siratóban (1969) az ősi magyar népi stílus megrendítő hatású újraértelmezését teremtette meg.

Maros Rudolf nemcsak saját műhelyében kamatoztatta a nyugati zene új eredményeit, hanem tanítványai és barátai sokasága számára is közvetítette. A Zeneművészeti Főiskolán fúvós kamarazene, zeneelmélet és hangszerelés mellett a 20. századi zeneszerzés technikáját is tanította. Kultúráltsága, nyitott és őszinte habitusa, derűs és toleráns egyénisége közkedveltté tette, felelősségteljes rádiós lektori munkáját is közmegelégedésre végezte. Háromszor tüntették ki Erkel-díjjal, érdemes és kiváló művészi kitüntetés is honorálta munkásságát. Alapító és elnökségi tagja volt a Magyar Zeneművészek Szövetségének, emellett az Új Zene Nemzetközi Társaságának elnökségi tagjaként évekig méltóan képviselte a magyar zenét külföldön. Fájdalmasan korán, 66 évesen hunyt el.

1991-ben posztumusz Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal tüntették ki