Rösler Endre
ének - tenor, ének
Születési hely
Budapest
Születési dátum
1904
1904. november 27., Budapest – 1963. december 12. (13?), Budapest
Az egyik legkulturáltabb és legsokoldalúbb magyar énekes volt. Széles repertoárja több mint nyolcvan szerepet ölelt fel. Kivételes muzikalitása és stílusérzéke elsősorban a Mozart-hősök megformálására predesztinálta. Nagyszerű Belmonte (Szöktetés a szerájból), Don Ottavio (Don Giovanni), Ferrando (Cosi fan tutte) és Tamino (A varázsfuvola) volt, de Händel (Xerxes) és Gluck (Iphigenia Aulisban – Achilles) operáinak tenorhősei is közel álltak egyéniségéhez. Ezek mellett jelentős szerepe volt még Almaviva (A sevillai borbély), Max (A bűvös vadász), Lyonel (Márta), Vlagyimir (Igor herceg), Faust (Gounod), Alfréd (Traviata), Pinkerton (Pillangókisasszony), Lenszkij (Anyegin), Maurizio (Adriana Lecouvreur), Golicin herceg (Hovanscsina), Erik (A bolygó hollandi) és Florestan (Fidelio), mellyel még Toscanini elismerését is elnyerte.
Szívesen fellépett operettekben, mint Alfréd később Einsenstein (A denevér), Szu-csong (A mosoly országa), vagy Fragoletto (Offenbach: Banditák), de már fiatal korától kezdve vállalt karakterszerepeket is, melyekben remek színészi képességével aratott nagy sikereket. Ilyen például Malatestino (Zandonai: Francesca da Rimini), Sujszkij (Borisz Godunov), A gazdag legény (Székely fonó), vagy A Rajna kincse Logéja, amely Florestan mellett operaénekesi karrierjének legnagyobb alakítása volt.
Számtalan magyarországi bemutatón énekelt, többek között Hindemith (Oda-vissza), Wolf-Ferrari (A négy házsártos), Ravel (A pásztoróra), Händel (Xerxes és Rodelinda), Zandonai (Francesca da Rimini), Malipiero (A hamis Harlekin), Offenbach (Banditák), de Falla (Egy rövid élet), Cilea (Adriana Lecouvreur), Monteverdi (Orfeo), Borogyin (Igor herceg) műveiben, valamint Richard Strauss Arabella és Egyiptomi Heléna (melyet a szerző maga tanított be és vezényelt) című operájában.
Magas fokú zenei kultúrája és stílusérzéke a hangversenypódiumon is remekül érvényesült, ezért a magyar és európai zenei élet egyik legkiválóbb és legfoglalkoztatottabb koncerténekese lett. Több mint hatvan oratorikus mű tenorszólóját énekelte el Bach (h-moll mise, Máté passió, János passió, Magnificat, Kantáták), Händel (Messiás, Judas Maccabeus, Saul stb.), Haydn (Az évszakok, A Teremtés, Krisztus hét szava a keresztfán), Mozart (Requiem, c-moll mise, Szabadkőműves kantáta), Beethoven (Missa Solemnis, IX. szimfónia), Schubert (Asz-dúr mise), Verdi (Requiem), Bruckner (f-moll mise, Te Deum, Um Mitternacht), Honegger (Dávid király), Mahler (Dal a Földről), Schönberg (Gurre-dalok), Sztravinszkij (Mise), valamint Monteverdi, Carissimi, Schütz, Delius, Gui, Pfitzner, Pierné és Reidinger műveiben.
Természetesen a magyar szerzők darabjai sem hiányoztak repertoárjáról. Emlékezetes alakításai között tartják számon V. Lászlót (Hunyadi László) és Ottót (Bánk bán) Erkel operáiban. Személyes, baráti kapcsolat fűzte Kodály Zoltánhoz, Dohnányi Ernőhöz, Kelen Hugóhoz, Hubay Jenőhöz, Lehár Ferenchez. Több magyar mű ősbemutatójának volt közreműködője, így Siklós Albert: A hónapok háza (Május), Lehár: A mosoly országa (Szu-Csong, második szereposztásban), Kodály: Székely fonó (A legény), Zádor Jenő: Azra (Muhamed), Rékai Nándor: A nagyidai cigányok – II. változat (Pityke Laczi), Farkas Ferenc: A bűvös szekrény (Az asztalosmester), Kenessey: Az arany meg az asszony (Rotaridesz), Kodály: Czinka Panna balladája (Jávorka kapitány) és Polgár Tibor: Kérők (báró Szélházy Agenor), valamint Ruzitska József: Béla futása (Csabi) című operája operaházi bemutatójának.
Részese volt a Cantata Profana magyarországi bemutatójának (1936. november 9.), melyre Bartók hajlandó volt számára a rendkívül nehéz szólamon könnyíteni (a két ütemnyi variáns a szerző dedikált fényképével egy keretben azután ott függött íróasztala fölött). Ezen kívül nagy sikerrel énekelte még Liszt (Faust-szimfónia, Hungária-kantáta, Koronázási mise, Krisztus), Dohnányi (Cantus vitae - az ősbemutatón is, 1941. április 28. -, Szegedi mise), Kodály (Missa brevis, Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum), Ottó Ferenc (Mária siralom), Sugár Rezső (Hunyadi - Hősi ének - az ősbemutatón is, 1952. október 15.), Szabó Ferenc (Föltámadott a tenger) és Székely Endre (Petőfi kantáta) műveinek tenor szólamát.
Kodály Psalmus Hungaricusának tenorszólója különösen összeforrt nevével, pályafutása során 67-szer énekelte. 1957-ben ő maga így írt erről: „Kottámban az előadások dátuma mellett bejegyzések vannak: Kodály 50 éves, majd Kodály 55 éves, 60, 65, 70 és idén, ha jó sorsom megengedi, bejegyezhetem: Kodály 75 éves. Az a vágyam, hogy ezt a bejegyzés-sorozatot még hosszú éveken át folytathassam, akkor is, ha már nem én recitálom majd Kodály remekművét. E művel kapcsolatos legnagyobb kitüntetést én már megkaptam. Egy zenekari próbán hallottam meg véletlenül. Valaki azt kérdezte, ki énekli a tenorszólót. Egy ismeretlen válaszolt: >ki más, mint Psalmus Bandi<.”
A Missa brevist és a Psalmus Hungaricust az 50-es években a szerző vezényletével hanglemezre is vették vele. Rengeteg dal (pl. Schubert, Schumann, Debussy), népdal és népdalfeldolgozás szakavatott tolmácsolójaként is számon tartották. Dalénekesi működésének legfőként a Magyar Rádió volt színhelye, itt is elsősorban magyar műsorai a legkiemelkedőbbek. Szinte nincs olyan zeneszerzőnk, kinek dalait ne ő mutatta volna be. Több mint ötszáz, magyar zeneszerzőtől származó dal volt a repertoárján. A legtöbbet Bartók és Kodály, valamint Kelen Hugó, Kósa György, Farkas Ferenc és Sugár Rezső dalait énekelte.
Gyermekként zongorázni és hegedülni tanult, majd kisgimnazista korában (ekkor még fiúszopránként) a cisztercita gimnázium kórusának tagja lett. Mutálás után derült ki, hogy nagy vivőerejű bariton hangja van. Első énektanára Krucsayné Ráder Irma volt. Érettségi után jogi tanulmányokba kezdett és mellette a Belügyminisztérium tisztviselője lett. Egy jótékony célú hangversenyen figyeltek fel képességeire, mikor véglegesen az éneklés mellett kötelezte el magát. Mindvégig megmaradt a magánúton való tanulás mellett. A kor egyik legjelentősebb magyar énekpedagógusánál, László Gézánál folytatta tanulmányait, akinél négy évig képezte magát. A mutálás utáni bariton hangból ekkorra már tenor lett. Képességeire hamar felfigyeltek a főváros zenei köreiben, ezért Radnai Miklós, az Operaház akkori igazgatója meghallgatásra rendelte, ami olyan jól sikerült, hogy rögtön szerződést ajánlott neki. Így 1926. október 1-től a dalszínház tagja lett és haláláig az is maradt. Fél évig azonban még Milánóban tökéletesítette tudását az egyik legnevesebb olasz énektanárnál, De Luca mesternél.
Hazatérése után 1927. május 18-án debütált az Operaházban a Traviata Alfrédjaként. Pályája gyorsan ívelt felfelé, mikor 1931-ben egy betegség (diftéria, majd szénanátha) félévi hallgatásra ítélte. Felépülése után ismét Milánóba utazott, hogy szinte elölről kezdjen minden tanulmányt. Régi mestere, De Luca időközben meghalt, így új énektanárt keresett. Edoardo Garbinhoz fordult, aki korának legjelentősebb lírai tenorja volt. Az 1931/32-es évad második felében újra színpadra állt és ezután indult el nemzetközi karrierje is. Külföldi szerepléseinek zöme az 1932-1943-as időszakra esett, szinte egy csapásra az európai hangversenyélet keresett művésze lett. 1932-ben Bécsben Bach h-moll miséjében énekelt és ettől kezdve az osztrák főváros koncerttermeinek (Großer Musikvereinssaal, Großer Konzerthaussaal) évente visszatérő művésze lett. Itt énekelt először Toscaninivel a Psalmus Hungaricus bécsi bemutatóján 1934-ben, melynek folytatásaként a nagy karmester 1935-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokra hívta Florestan (Fidelio) szerepére.
A nagy siker és Toscanini elismerése további fellépéseket biztosított számára Európa jelentős zenei központjaiban. 1936-ban a Milánói Scalában énekelt Verdi Requiemjében Victor de Sabata vezényletével, Maria Caniglia, Ebe Stignani és Tancredi Pasero partnereként, de szerepelt még többek között Münchenben, Berlinben, Lipcsében, Wiesbadenben, Boroszlóban, Bukarestben, Athénben és Firenzében (többször is), olyan nagy karmesterek irányításával, mint Bruno Walter, Erich Kleiber, Felix von Weingartner, Wilhelm Furtwängler, Sergio Failoni, vagy Otto Klemperer, énekelve mindent Bachtól Schönbergig. Figyelemre méltó, hogy csak a IX. szimfóniában (Beethoven) kik vezényelték: Toscanini, De Sabata, Weingartner, Furtwängler és Klemperer.
A háború utáni hazai zenei élet még mindig jelentős tagjaként Klemperer budapesti operaelőadásainak és hangversenyeinek nélkülözhetetlen művésze: Szöktetés a szerájból, Don Giovanni, Cosi fan tutte, A varázsfuvola, Fidelio, A denevér, valamint IX. szimfónia, Karfantázia, Missa Solemnis, Dal a Földről. Ezek közül szerencsénkre a Magyar Rádió hangfelvételen többet is megőrzött számunkra (Szöktetés a szerájból, Don Giovanni, Fidelio, Dal a Földről).
1953-tól haláláig a Zeneakadémián tanított. Ezzel párhuzamosan rendszeresen hívták budapesti és külföldi (Prága, Szófia, Berlin, Bukarest) énekversenyek zsűrijébe.
Amint működésének súlypontja egyre inkább a pedagógiára tolódott át, úgy vonult vissza fokozatosan az Operaház színpadáról. Az 1950-es évek második felében az 1958/59-es évad végéig visszaadta összes főszerepét és ettől kezdve kizárólag rövid karakterszerepeket vállalt. Ezzel egyidejűleg lemondott sztárgázsijáról is, ami valószínűleg egyedülálló az operaéneklés történetében. Közönségét viszont így újabb nagyszerű alakításaival örvendeztethette meg, mint Ebelasztin báró, majd később Napóleon (Háry János), Bob Boles (Peter Grimes), A francia király (János vitéz), Altoum császár (Turandot), Triquet (Anyegin), Torquemada (Ravel: Pásztoróra), Bogumil gróf (Millöcker: A koldusdiák) és Don Basilio (Figaro házassága). „Megmutatta, hogy egy-egy kis kabinetalakítás, ha ének, muzikalitás, színészi játék és kifejezés szempontjából a végletekig ki van csiszolva, tud olyan fontos, érdekes és színes lenni, mint bármely vezetőszerep.” – írja Várnai Péter a művészről szóló könyvében. Utoljára a Háry János Napóleonjaként lépett az Operaház színpadára 1963. december 4-én. Alig töltötte be 59. életévét, mikor szívinfarktus következtében távozott az élők sorából.
A szófiai énekverseny záróünnepélyén, a fiatalokhoz intézett szavaiban művészi hitvallását is megfogalmazta: „Nagy öröm volt hallani a sok szép, ifjú hangot, sokuk előtt még nagy sikerek, de éppolyan kemény munka is áll. Azt szeretném, hogy ne csak a hangjukra figyeljenek; egyik fülükkel szívükre és eszükre is hallgassanak, mert a hang szépsége nem ér sokat a kultúra, a stílustudás, a lélek expresszivitása nélkül.”
Díjak, kitüntetések:
1951 Érdemes Művész
1953 Szocialista Kultúráért
1954 Kiváló Művész
1954 Munka Érdemrend
1955 Kossuth-díj
a Magyar Állami Operaház örökös tagja cím, valamint román, bolgár, lengyel, olasz, csehszlovák kitüntetések
Az egyik legkulturáltabb és legsokoldalúbb magyar énekes volt. Széles repertoárja több mint nyolcvan szerepet ölelt fel. Kivételes muzikalitása és stílusérzéke elsősorban a Mozart-hősök megformálására predesztinálta. Nagyszerű Belmonte (Szöktetés a szerájból), Don Ottavio (Don Giovanni), Ferrando (Cosi fan tutte) és Tamino (A varázsfuvola) volt, de Händel (Xerxes) és Gluck (Iphigenia Aulisban – Achilles) operáinak tenorhősei is közel álltak egyéniségéhez. Ezek mellett jelentős szerepe volt még Almaviva (A sevillai borbély), Max (A bűvös vadász), Lyonel (Márta), Vlagyimir (Igor herceg), Faust (Gounod), Alfréd (Traviata), Pinkerton (Pillangókisasszony), Lenszkij (Anyegin), Maurizio (Adriana Lecouvreur), Golicin herceg (Hovanscsina), Erik (A bolygó hollandi) és Florestan (Fidelio), mellyel még Toscanini elismerését is elnyerte.
Szívesen fellépett operettekben, mint Alfréd később Einsenstein (A denevér), Szu-csong (A mosoly országa), vagy Fragoletto (Offenbach: Banditák), de már fiatal korától kezdve vállalt karakterszerepeket is, melyekben remek színészi képességével aratott nagy sikereket. Ilyen például Malatestino (Zandonai: Francesca da Rimini), Sujszkij (Borisz Godunov), A gazdag legény (Székely fonó), vagy A Rajna kincse Logéja, amely Florestan mellett operaénekesi karrierjének legnagyobb alakítása volt.
Számtalan magyarországi bemutatón énekelt, többek között Hindemith (Oda-vissza), Wolf-Ferrari (A négy házsártos), Ravel (A pásztoróra), Händel (Xerxes és Rodelinda), Zandonai (Francesca da Rimini), Malipiero (A hamis Harlekin), Offenbach (Banditák), de Falla (Egy rövid élet), Cilea (Adriana Lecouvreur), Monteverdi (Orfeo), Borogyin (Igor herceg) műveiben, valamint Richard Strauss Arabella és Egyiptomi Heléna (melyet a szerző maga tanított be és vezényelt) című operájában.
Magas fokú zenei kultúrája és stílusérzéke a hangversenypódiumon is remekül érvényesült, ezért a magyar és európai zenei élet egyik legkiválóbb és legfoglalkoztatottabb koncerténekese lett. Több mint hatvan oratorikus mű tenorszólóját énekelte el Bach (h-moll mise, Máté passió, János passió, Magnificat, Kantáták), Händel (Messiás, Judas Maccabeus, Saul stb.), Haydn (Az évszakok, A Teremtés, Krisztus hét szava a keresztfán), Mozart (Requiem, c-moll mise, Szabadkőműves kantáta), Beethoven (Missa Solemnis, IX. szimfónia), Schubert (Asz-dúr mise), Verdi (Requiem), Bruckner (f-moll mise, Te Deum, Um Mitternacht), Honegger (Dávid király), Mahler (Dal a Földről), Schönberg (Gurre-dalok), Sztravinszkij (Mise), valamint Monteverdi, Carissimi, Schütz, Delius, Gui, Pfitzner, Pierné és Reidinger műveiben.
Természetesen a magyar szerzők darabjai sem hiányoztak repertoárjáról. Emlékezetes alakításai között tartják számon V. Lászlót (Hunyadi László) és Ottót (Bánk bán) Erkel operáiban. Személyes, baráti kapcsolat fűzte Kodály Zoltánhoz, Dohnányi Ernőhöz, Kelen Hugóhoz, Hubay Jenőhöz, Lehár Ferenchez. Több magyar mű ősbemutatójának volt közreműködője, így Siklós Albert: A hónapok háza (Május), Lehár: A mosoly országa (Szu-Csong, második szereposztásban), Kodály: Székely fonó (A legény), Zádor Jenő: Azra (Muhamed), Rékai Nándor: A nagyidai cigányok – II. változat (Pityke Laczi), Farkas Ferenc: A bűvös szekrény (Az asztalosmester), Kenessey: Az arany meg az asszony (Rotaridesz), Kodály: Czinka Panna balladája (Jávorka kapitány) és Polgár Tibor: Kérők (báró Szélházy Agenor), valamint Ruzitska József: Béla futása (Csabi) című operája operaházi bemutatójának.
Részese volt a Cantata Profana magyarországi bemutatójának (1936. november 9.), melyre Bartók hajlandó volt számára a rendkívül nehéz szólamon könnyíteni (a két ütemnyi variáns a szerző dedikált fényképével egy keretben azután ott függött íróasztala fölött). Ezen kívül nagy sikerrel énekelte még Liszt (Faust-szimfónia, Hungária-kantáta, Koronázási mise, Krisztus), Dohnányi (Cantus vitae - az ősbemutatón is, 1941. április 28. -, Szegedi mise), Kodály (Missa brevis, Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum), Ottó Ferenc (Mária siralom), Sugár Rezső (Hunyadi - Hősi ének - az ősbemutatón is, 1952. október 15.), Szabó Ferenc (Föltámadott a tenger) és Székely Endre (Petőfi kantáta) műveinek tenor szólamát.
Kodály Psalmus Hungaricusának tenorszólója különösen összeforrt nevével, pályafutása során 67-szer énekelte. 1957-ben ő maga így írt erről: „Kottámban az előadások dátuma mellett bejegyzések vannak: Kodály 50 éves, majd Kodály 55 éves, 60, 65, 70 és idén, ha jó sorsom megengedi, bejegyezhetem: Kodály 75 éves. Az a vágyam, hogy ezt a bejegyzés-sorozatot még hosszú éveken át folytathassam, akkor is, ha már nem én recitálom majd Kodály remekművét. E művel kapcsolatos legnagyobb kitüntetést én már megkaptam. Egy zenekari próbán hallottam meg véletlenül. Valaki azt kérdezte, ki énekli a tenorszólót. Egy ismeretlen válaszolt: >ki más, mint Psalmus Bandi<.”
A Missa brevist és a Psalmus Hungaricust az 50-es években a szerző vezényletével hanglemezre is vették vele. Rengeteg dal (pl. Schubert, Schumann, Debussy), népdal és népdalfeldolgozás szakavatott tolmácsolójaként is számon tartották. Dalénekesi működésének legfőként a Magyar Rádió volt színhelye, itt is elsősorban magyar műsorai a legkiemelkedőbbek. Szinte nincs olyan zeneszerzőnk, kinek dalait ne ő mutatta volna be. Több mint ötszáz, magyar zeneszerzőtől származó dal volt a repertoárján. A legtöbbet Bartók és Kodály, valamint Kelen Hugó, Kósa György, Farkas Ferenc és Sugár Rezső dalait énekelte.
Gyermekként zongorázni és hegedülni tanult, majd kisgimnazista korában (ekkor még fiúszopránként) a cisztercita gimnázium kórusának tagja lett. Mutálás után derült ki, hogy nagy vivőerejű bariton hangja van. Első énektanára Krucsayné Ráder Irma volt. Érettségi után jogi tanulmányokba kezdett és mellette a Belügyminisztérium tisztviselője lett. Egy jótékony célú hangversenyen figyeltek fel képességeire, mikor véglegesen az éneklés mellett kötelezte el magát. Mindvégig megmaradt a magánúton való tanulás mellett. A kor egyik legjelentősebb magyar énekpedagógusánál, László Gézánál folytatta tanulmányait, akinél négy évig képezte magát. A mutálás utáni bariton hangból ekkorra már tenor lett. Képességeire hamar felfigyeltek a főváros zenei köreiben, ezért Radnai Miklós, az Operaház akkori igazgatója meghallgatásra rendelte, ami olyan jól sikerült, hogy rögtön szerződést ajánlott neki. Így 1926. október 1-től a dalszínház tagja lett és haláláig az is maradt. Fél évig azonban még Milánóban tökéletesítette tudását az egyik legnevesebb olasz énektanárnál, De Luca mesternél.
Hazatérése után 1927. május 18-án debütált az Operaházban a Traviata Alfrédjaként. Pályája gyorsan ívelt felfelé, mikor 1931-ben egy betegség (diftéria, majd szénanátha) félévi hallgatásra ítélte. Felépülése után ismét Milánóba utazott, hogy szinte elölről kezdjen minden tanulmányt. Régi mestere, De Luca időközben meghalt, így új énektanárt keresett. Edoardo Garbinhoz fordult, aki korának legjelentősebb lírai tenorja volt. Az 1931/32-es évad második felében újra színpadra állt és ezután indult el nemzetközi karrierje is. Külföldi szerepléseinek zöme az 1932-1943-as időszakra esett, szinte egy csapásra az európai hangversenyélet keresett művésze lett. 1932-ben Bécsben Bach h-moll miséjében énekelt és ettől kezdve az osztrák főváros koncerttermeinek (Großer Musikvereinssaal, Großer Konzerthaussaal) évente visszatérő művésze lett. Itt énekelt először Toscaninivel a Psalmus Hungaricus bécsi bemutatóján 1934-ben, melynek folytatásaként a nagy karmester 1935-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokra hívta Florestan (Fidelio) szerepére.
A nagy siker és Toscanini elismerése további fellépéseket biztosított számára Európa jelentős zenei központjaiban. 1936-ban a Milánói Scalában énekelt Verdi Requiemjében Victor de Sabata vezényletével, Maria Caniglia, Ebe Stignani és Tancredi Pasero partnereként, de szerepelt még többek között Münchenben, Berlinben, Lipcsében, Wiesbadenben, Boroszlóban, Bukarestben, Athénben és Firenzében (többször is), olyan nagy karmesterek irányításával, mint Bruno Walter, Erich Kleiber, Felix von Weingartner, Wilhelm Furtwängler, Sergio Failoni, vagy Otto Klemperer, énekelve mindent Bachtól Schönbergig. Figyelemre méltó, hogy csak a IX. szimfóniában (Beethoven) kik vezényelték: Toscanini, De Sabata, Weingartner, Furtwängler és Klemperer.
A háború utáni hazai zenei élet még mindig jelentős tagjaként Klemperer budapesti operaelőadásainak és hangversenyeinek nélkülözhetetlen művésze: Szöktetés a szerájból, Don Giovanni, Cosi fan tutte, A varázsfuvola, Fidelio, A denevér, valamint IX. szimfónia, Karfantázia, Missa Solemnis, Dal a Földről. Ezek közül szerencsénkre a Magyar Rádió hangfelvételen többet is megőrzött számunkra (Szöktetés a szerájból, Don Giovanni, Fidelio, Dal a Földről).
1953-tól haláláig a Zeneakadémián tanított. Ezzel párhuzamosan rendszeresen hívták budapesti és külföldi (Prága, Szófia, Berlin, Bukarest) énekversenyek zsűrijébe.
Amint működésének súlypontja egyre inkább a pedagógiára tolódott át, úgy vonult vissza fokozatosan az Operaház színpadáról. Az 1950-es évek második felében az 1958/59-es évad végéig visszaadta összes főszerepét és ettől kezdve kizárólag rövid karakterszerepeket vállalt. Ezzel egyidejűleg lemondott sztárgázsijáról is, ami valószínűleg egyedülálló az operaéneklés történetében. Közönségét viszont így újabb nagyszerű alakításaival örvendeztethette meg, mint Ebelasztin báró, majd később Napóleon (Háry János), Bob Boles (Peter Grimes), A francia király (János vitéz), Altoum császár (Turandot), Triquet (Anyegin), Torquemada (Ravel: Pásztoróra), Bogumil gróf (Millöcker: A koldusdiák) és Don Basilio (Figaro házassága). „Megmutatta, hogy egy-egy kis kabinetalakítás, ha ének, muzikalitás, színészi játék és kifejezés szempontjából a végletekig ki van csiszolva, tud olyan fontos, érdekes és színes lenni, mint bármely vezetőszerep.” – írja Várnai Péter a művészről szóló könyvében. Utoljára a Háry János Napóleonjaként lépett az Operaház színpadára 1963. december 4-én. Alig töltötte be 59. életévét, mikor szívinfarktus következtében távozott az élők sorából.
A szófiai énekverseny záróünnepélyén, a fiatalokhoz intézett szavaiban művészi hitvallását is megfogalmazta: „Nagy öröm volt hallani a sok szép, ifjú hangot, sokuk előtt még nagy sikerek, de éppolyan kemény munka is áll. Azt szeretném, hogy ne csak a hangjukra figyeljenek; egyik fülükkel szívükre és eszükre is hallgassanak, mert a hang szépsége nem ér sokat a kultúra, a stílustudás, a lélek expresszivitása nélkül.”
Díjak, kitüntetések:
1951 Érdemes Művész
1953 Szocialista Kultúráért
1954 Kiváló Művész
1954 Munka Érdemrend
1955 Kossuth-díj
a Magyar Állami Operaház örökös tagja cím, valamint román, bolgár, lengyel, olasz, csehszlovák kitüntetések
| Dátum | Cím | Kiadó | Kód | Megjegyzés |
|---|---|---|---|---|
| 2005 |
Farkas Ferenc: A bűvös szekrény
(Ferenc Farkas: The Magic Cupboard) |
Hungaroton | HCD 32419-20 | 2 CD |