BMC - Magyar Zenei Információs Központ

Név:	Horusitzky Zoltán
Születési hely:	Pápa
Születési dátum:	1903
	Zeneszerző

1903. július 18., Pápa - 1985. április 25., Budapest

Horusitzky Zoltán Kodály zeneszerző-iskolájának kiemelkedő tehetségű, nagy műveltségű képviselője. Annak a nehéz sorsú nemzedéknek a tagja, amelynek pályája a II.világháború és a nyomában járó kelet-közép-európai történelmi helyzet közepette folyt.

Sokoldalú felkészültsége, zenei és intellektuális készsége már a harmincas évektől kezdve lehetővé tette, hogy több irányból is bekapcsolódjon a magyar zeneélet megújításába. 1938 és 1944 között A Zene című folyóirat szerkesztője. Döntő szerepet játszott középiskolai énektanárok, vidéki zenei szakemberek képzésében, valamint a fővárosi zeneoktatásban, minthogy a székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola igazgatója volt 1944-49-ben.

Az előadóművészi-pedagógusi kötelezettséget életre szólóan vállalta, mint zongoraművész és zongorapedagógus: külföldön még utolsó évtizedében saját műveinek előadója, zongorakurzusok vezetője volt, itthon pedig a Zeneakadémia tanáraként működött.

Horusitzky zeneszerzői szemléletében elsődleges a költői inspiráció, ezt bizonyítja vokális műveinek szövegválasztása, sőt saját költői megnyilvánulásai. Másrészt meghatározó, közvetlen hatással vannak művészetére a természeti élmények. Zeneszerzői világára Liszt Ferenc életműve példaértékű hatást gyakorolt, éppen a késői Liszt-stílus a 20. századra előremutató stílusjegyeinek értelmében. Kodály zenei-művelődési programjának jelentős képviselője, több rokon vonásában is közel állt mesteréhez.

A kodályi-liszti gyökereken túl széles körű zenetörténeti-népzene hagyományokra építkezik. Zenéje alapjaiban megtaláljuk a reneszánsz kórusművészet mesterének Palestrinának példáját csakúgy, mint a magyar, később a finn népzenei dallamkincset. Utolsó alkotói korszakában bizonyos fokig közel került a 12 hangos kompozíciós elvekhez, főként a komplementer hangkészlet alkalmazása tekintetében.

Pályája három periódusra tagolható. Az első korszak a II. világháború végéig tartott, számban viszonylag csekély, jelentőségükben azonban irányt jelző kompozíciókkal. A vokális művei közül a dalciklusok és a Fekete Hold Éjszakája című kantáta kiemelkedő; valamint a Te deum, az op.1 és op.12 zongoradarabok, valamint a II. kvartett.

A második korszak az 1945 és 1962 közötti évekre tehető, amikor is a magyar szellemi és művészeti életet a politikai irányú beszűkülés jellemezte. Horusitzky azonban folytatta a megkezdett utat, és érdeklődésének középpontjába a nemzeti opera került (Báthory Zsigmond).

A harmadik alkotói periódus - túl a hatvanadik évén - elhozta végül a békés, szabad alkotói kiteljesedést. Művészi érdeklődése előbb Párizs, majd Finnország felé irányultak. A francia sikerek főbb állomásai: az 1966-ban a Párizsi Magyar Intézetben tartott szerzői est, az 1973-as Salle Rossiniben rendezett kortárszenei koncertbemutatói; a Guilde Francais des Artistes Solites által rendezett nemzetközi zongoraverseny zsűritagsága és az 1976-os versailles-i Cziffra-zongoraverseny, ahol Horusitzky Szonátája kötelező darabként szerepelt. Marion Janson énekművésszel kialakított művészi együttműködése is ebben az időszakban alakult ki, számos művének ő lett az inspirálója és előadója. A finn kapcsolat létrejöttében volt tanítványa Erdélyi-Rauhala Lenke játszott fontos szerepet. Az együttműködés az életmű utolsó vokális darabjait ihlette.

Díjak, elismerések
1954 Erkel Ferenc-díj

lásd még: Horusitzky Zoltán - zongorista