Mácsai János beszámolója a Kurtág 100 fesztiválról
Elhangzott: Új Zenei Újság 2026. március 5.
"A „Kurtág 100” két hétig tartó központi ünnepségsorozat néhány napja véget ért, s jóllehet az azóta eltelt rövid idő nem elég alaposan megérlelt összegzésre, de megkísérlem néhány benyomásomat megosztani a hallgatókkal. Sok szó esett itt-ott az egyes koncertekről, kritikák is születtek már.
De mit látunk, ha kicsit nagyobb látószögre állítjuk az optikát? Először a lépték késztet ámulatra: csak a Kurtág 100 honlapon 19 esemény került meghirdetésre, azonban jóval több volt a fővárosban is, és bekapcsolódott számos vidéki helyszín. Még zeneiskolákról is tudok, ahol egész napos rendezvény volt Kurtág tiszteletére, versennyel a gyerekek számára és koncerttel. Sok szatelit-rendezvény növelte a kínálatot, kiállítások, konferenciák, filmvetítések. A média és a netes jelenlét is párját ritkította, a tömegközlekedési járműveken napokig hallható volt köszöntés. És mindenütt telt ház és telt ház, a legtöbb rendezvénynél ki kellett írni, hogy minden jegy elfogyott.
De mégis mi történt itt? Egy száz-éves ember ünneplésére ki szokott menni a tanácselnök és a TV, van csokor virág és torta. Ha valaki világhírű zeneszerző, akkor nyilván van koncert és néhány zártkörű esemény, esetleg megjelenik a helyi zenei szaklap ünnepi száma.
De két hét? Ennyi esemény, és egytől egyig világszínvonalon? Ez bizony nem a kötelező gyakorlat. És nemcsak a koncertek voltak feddhetetlenek, hanem az úgymond körítés is. Az ízlés és mérték mintája volt az egész, a művek mögötti feliratok, a koncertek intro-grafikáitól a betűtípusig, a honlaptól a műsorfüzetekig és szórólapokig, az alkalomra készült egyenpólótól a születésnapi torta feliratáig, minden, tényleg minden a végiggondoltságról, az ízlésről és a konzervatív konvenciók finom kerüléséről szólt. Külön egysége, mondhatnám intézménye lett a fesztiválnak Fazekas Gergely, aki mindezt meg is testesítette. A rendkívüli pódiumképességgel megáldott zenetörténész, amúgy komoly Bach és Kurtág kutató, végig összekötötte a műsorszámokat informatív, szellemes, a személyességet sem nélkülöző konferanszaival, jó angolsággal rögtön megismételve mindent. Itt így lett nemzetközivé a világ.
És volt valami szokatlan személyessége is az eseményeknek. Persze, egy száz-éves ember jelenléte szinte mindenütt, már önmagában felemelő érzés. Nyilván a rengeteg ismerős, barát, tanítvány, vagy mert már ilyenek is vannak: az egyszerű zenerajongó, akit vonz Kurtág zenéje, megteremt bizonyos atmoszférát, ami egy hétköznapi koncerten nem érezhető.
De ezen felül is volt valamilyen felfokozott fesztiválhangulat, ami mögött ott szólt, hogy úgy mondjam egy állandó orgonapontot, bizonyos szellemi jelenlét. És ez jól azonosítható módon egyetlen emberhez köthető, aki, mint korunk és városállamunk Lorenzo Medicije, az Il Magnifico, ott állt minden mögött: Gőz László. Azt szerintem egyelten Bartók Rádió hallgatójának sem kell elmondani, hogy ki ő, a BMC alapítója, vezetője, de azt igen, hogy a nagyobb közönség számára talán most vált érzékelhetővé, hogy a BMC micsoda intézménnyé nőtte ki magát: nemcsak a hazai zenei élet egyik nélkülözhetetlen centruma, hanem nemzetközi zarándokhely, inspiráló műhely lett. Ahol egy Nagy Dénes által rendezett rendhagyó, nagyszerű és őszinte film születhetett Kurtágról, ahol egymásnak adják a kilincset a világ leghíresebb zenészei (hosszú a névsor, megtalálják a honlapokon), ahol Kurtággal mindenki dolgozhat, aki akar, és arra érdemes, ahol meg tudnak szervezni egy ilyen hibátlan fesztivált a kitűnő munkatársak. Nem lehet panasz a zenei társintézményekre sem, kivették a részüket az ünneplésből.
A zenei életben éppúgy, mint másutt, vannak, akik nincsenek túl jó viszonyban egymással. Most sokakat láttam elmélyülten és kedvesen beszélgetni olyanokkal, akikkel ez máskor aligha történne meg. „Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik...”
És akkor a legfontosabbról: a fesztivál jóvoltából közelebb került Kurtág zenéje a közönséghez. A még távolabb álló ízlésű zenészek, de szakmán kívüli értelmiségiek is fontosnak tekintették, hogy jelen legyenek az események legtöbbjén. A magánbeszélgetésekben, a közösségi oldalakon Kurtágról társalogtak. A filmbemutatón szép számmal jelentek meg filmesek, majd meglepve jelentették ki, hogy most fedezték fel Kurtágot és persze a zenéjét, és majd részletesebben meg akarják ismerni az életművet. És nyilván így lesz ezzel sok mozinéző is. Megszületett a kortárs zene, ironizálhatnék.
Sokak számára most vált nyilvánvalóvá: él közöttünk egy zeneszerző, akinek személyes kapcsolata van minden leírt hangjával, és mások, a kortársak és elődök, Bach, Beethoven, Bartók minden leírt, és még inkább elképzelt hangjával is. Ez a kapcsolat közvetlen: az élő emberrel, az élő Bach-hal, Beethovennel és Bartókkal áll Kurtág párbeszédben. Méghozzá kérdő, válaszokat váró, és folyamatosan bizonytalanságokkal teli, tehát szüntelen megújuló párbeszédben. És ezen keresztül az élettel, a mi életünk teljességével zajlik ez a diskurzus, szinte kibírhatatlanul hosszú csöndekkel, dadogásokkal telve. Ő pontosan tudja mit akar, de mindig keres, az életmű jelképe az egybe-grafikázott kérdő és felkiáltójel lehetne.
Kurtágnak a létező legtágabb értelemben vett függetlensége, totális belső szabadsága ellenállhatatlanul hat ránk. Ennek jóvoltából fedezhetjük fel zenéjének szépségét. Igen, szépségét.
De még van ennél is tovább: úgy érezhette magát az ember ezen a fesztiválon, a koncerteken, és a szünetekben, hogy jó helyen van. Van értelme itt lenni. A külső világ napról-napra megkérdőjelezi mindezt, de itt választ lehet találni. Talán ezért is volt olyan euforikus hangulat mindvégig. Nemcsak Kurtágról szól ez az egész, hanem mindazokról, akik megérezték a helyzet jelentőségét. És azokról is, akik bár megérdemelték volna, de életükben nem kapták meg azt az elismerést, ami most Kurtág Györgynek megadatott. Bartók 36 évvel korábban meghalt, mint a 100-ik születésnap, akkor azután persze volt újra-temetés, ezer forintos bankjegy, és lemezkiadás. De az élete nem arról szólt, hogy méltó módon bántak volna vele. Mintha ő is most került volna az igazi a helyére. És kényszerítő erővel jelen voltak a fesztiválon a fiatalabbak, a még élők (pl. Vidovszky), és a nemrég elhunyt nagyok is, Szőllősy, Jeney, Sári és a többiek. A kényszerítő erő abban áll: egy ilyen önreprezentációra képes, ennyire magas szintű zenei élet kötelez: eljött a pillanat, hogy ne legyen kifogás Jeney Halotti Szertartásának újra-előadásával szemben, a Szőllősy életmű pódiumra helyezésével szemben, és folytathatnám a sort sokáig, sokáig. Génie Oblige! Liszt kijelentése érvényesebb, mint valaha."
Mácsai János
[kr]