|
1885. június 27. Nyitrabajna - 1962. április 20. Budapest
Zeneszerző, zenepedagógus, egyházkarnagy, a huszadik századi magyar egyházzene egyik legnagyobb alakja, Palestrina művészetének, stílusának kiváló ismerője és oktatója.
Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián végezte, ahol Kersch Ferenctől egyházzenét, Herzfeld Viktortól pedig zeneszerzést tanult, diplomáját 1908-ban szerezte meg.
Kezdetben Nyitrán, 1912-től pedig Budapesten dolgozott énektanítóként, majd 1920-tól 1946-ig énekoktatási szakfelügyelőként. 1921 és 1927 között a Palestrina Vegyeskar karigazgatója, 1922-től 1926-ig a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola zeneszerzés tanára. 1922 és 1938 között a Belvárosi Főplébániatemplom, majd 1938-tól 1956-ig a Szent István bazilika karnagya. 1924-től 1959-ig gregorián éneket, liturgikát, zeneelméletet és ellenponttant tanított a Zeneművészeti Főiskolán. 1927-ben ugyanitt létrehozta az egyházzenei tanszakot. 1951-ben részt vett annak a nyári kántorképzőnek a megalapításában, valamint tantervének kidolgozásában, amely 2000 óta az ő nevét viseli.
Művei: Misék és motetták (latin illetve magyar szövegre), Te Deum, A 150. zsoltár, Stabat Mater (vegyeskarra és orgonára), De profundis (vegyeskarra); számos egyházi és világi kórusmű, orgonaművek. Összeállította Sík Sándorral az új énektárat (Szent vagy, Uram! 1931), Werner Alajossal a kántorok részére a Cantus Cantorumot (Bp., 1958) a szertartások egy részének magyar nyelvű fordításával és bőséges magyarázatával. Tankönyve: Ellenponttan (I�I. Bp., 1947. 1958.)
Harmat Artúr munkásságát 1956-ban Erkel-díjjal ismerték el.
Forrás: Britannica Hungarica - készült a BMC közreműködésével
|
