Fischer Annie
zongora
Születési hely
Budapest
Születési dátum
1914
1914. július 5. Budapest - 1995. április 10. Budapest
Fischer Annie a magyar zenei előadó-művészet legendás, kiemelkedően nagy alakja. Budapesten született 1914-ben. Pályáját csodagyerekként kezdte, már nyolcéves korában pódiumra lépett, Beethoven C-dúr zongoraversenyét játszotta. 12 évesen adta első hangversenyét külföldön; Zürichben debütált Mozart A-dúr és Schumann a-moll zongoraversenyével.
A budapesti Zeneakadémián 12 éves korától Székely Arnold és Dohnányi Ernő tanítványa lett. Fischer Annie így a Lisztig visszavezethető nagy magyar zongoraiskola neveltje, örököse. Dohnányi és Székely Arnold egyaránt Thomán István - az egyik legjobb Liszt-tanítvány - növendékei voltak. Ez a tradíció voltaképp Beethovenig nyúlik vissza, hiszen Lisztet Carl Cerny tanította, aki pedig Beethoven kedvenc növendéke volt.
Fischer Annie világraszóló karrierjét az első budapesti Liszt-zongoraverseny fődíjának elnyerése indította el 1933-ban. A következő években már Európa legnagyobb városaiban és leghíresebb koncerttermeiben játszott. Olyan karmesterek találtak szólista partnerre benne, mint: Fritz Busch, Bruno Walter, Knappertsbusch, Mengelberg, Ansermet, Karajan, Böhm, Matačic, Weingartner, Maazel, Barbirolli, Riccardo Muti, Adrian Boult, Sawallisch, Klemperer, a magyarok közül Dohnányi, Fricsay, Ormándy, Solti, Széll, Ferencsik.
Fischer Annie 1937-ben a kiváló zenekritikus, esztéta Tóth Aladár felesége lett. 1941-ben férjével Svédországba mentek, s csak a háború befejezése után, 1946-ben tértek vissza Magyarországra. A háború utáni két-három esztendő a magyar történelem nehéz és bonyolult, de egyértelműen felívelő korszaka volt, amelyben a művészeti élet is virágzásnak indulhatott. Tóth Aladár elfogadta a magyar művészeti élet egyik legjelentősebb pozícióját, az Operaház igazgatója lett. Ebben az időben jött Budapestre Otto Klemperer, s hároméves jelenlétével megtermékenyítette az újraindulás gondjaival küzdő zenei életet.
Fischer Annie-t visszatérésekor euforikusan köszöntötte a közönség és a kritika egyaránt. Az ötvenes években a kritika Magyarországon és külföldön egyaránt szuperlatívuszokban fejezte ki hódolatát. Ekkorra lényegében megszilárdult a repertoárja: Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Chopin, Liszt legnagyobb művei alkották műsorainak gerincét. Az idő múlásával, a hatvanas évektől lassan megváltozott Fischer Annie zongorista-habitusa, és a virtuóz pódiumművészből egyre elmélyültebb, eszköztelenebb, szinte csak a zenei igazságra figyelő muzsikus lett. Idős korában a beszámolók a század legnagyobbjaival együtt kezdik emlegetni.
Fischer Annie egy ma már letűnt - sokak által aranykorként emlegetett - világ előadó-művészi hagyományát őrzi, menti át a háború utáni korba, amikor a zenei ízlés apránként, de gyökeresen megváltozott.
Az utolsó másfél évtizedben megritkultak hangversenyei, Budapesten szinte egyáltalán nem lépett föl, de külföldön még vállalkozott egy-egy turnéra. 1984-ben Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal tüntették ki. Visszavonultságában is állandó figyelemmel kísérte a zenei életet, s amikor ereje engedte, még utolsó évében is megajándékozta néhány hangversennyel a hazai, az olasz és a japán közönséget. 1995 tavaszán halt meg, szülővárosában, Budapesten.
Fischer Annie a magyar zenei előadó-művészet legendás, kiemelkedően nagy alakja. Budapesten született 1914-ben. Pályáját csodagyerekként kezdte, már nyolcéves korában pódiumra lépett, Beethoven C-dúr zongoraversenyét játszotta. 12 évesen adta első hangversenyét külföldön; Zürichben debütált Mozart A-dúr és Schumann a-moll zongoraversenyével.
A budapesti Zeneakadémián 12 éves korától Székely Arnold és Dohnányi Ernő tanítványa lett. Fischer Annie így a Lisztig visszavezethető nagy magyar zongoraiskola neveltje, örököse. Dohnányi és Székely Arnold egyaránt Thomán István - az egyik legjobb Liszt-tanítvány - növendékei voltak. Ez a tradíció voltaképp Beethovenig nyúlik vissza, hiszen Lisztet Carl Cerny tanította, aki pedig Beethoven kedvenc növendéke volt.
Fischer Annie világraszóló karrierjét az első budapesti Liszt-zongoraverseny fődíjának elnyerése indította el 1933-ban. A következő években már Európa legnagyobb városaiban és leghíresebb koncerttermeiben játszott. Olyan karmesterek találtak szólista partnerre benne, mint: Fritz Busch, Bruno Walter, Knappertsbusch, Mengelberg, Ansermet, Karajan, Böhm, Matačic, Weingartner, Maazel, Barbirolli, Riccardo Muti, Adrian Boult, Sawallisch, Klemperer, a magyarok közül Dohnányi, Fricsay, Ormándy, Solti, Széll, Ferencsik.
Fischer Annie 1937-ben a kiváló zenekritikus, esztéta Tóth Aladár felesége lett. 1941-ben férjével Svédországba mentek, s csak a háború befejezése után, 1946-ben tértek vissza Magyarországra. A háború utáni két-három esztendő a magyar történelem nehéz és bonyolult, de egyértelműen felívelő korszaka volt, amelyben a művészeti élet is virágzásnak indulhatott. Tóth Aladár elfogadta a magyar művészeti élet egyik legjelentősebb pozícióját, az Operaház igazgatója lett. Ebben az időben jött Budapestre Otto Klemperer, s hároméves jelenlétével megtermékenyítette az újraindulás gondjaival küzdő zenei életet.
Fischer Annie-t visszatérésekor euforikusan köszöntötte a közönség és a kritika egyaránt. Az ötvenes években a kritika Magyarországon és külföldön egyaránt szuperlatívuszokban fejezte ki hódolatát. Ekkorra lényegében megszilárdult a repertoárja: Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Chopin, Liszt legnagyobb művei alkották műsorainak gerincét. Az idő múlásával, a hatvanas évektől lassan megváltozott Fischer Annie zongorista-habitusa, és a virtuóz pódiumművészből egyre elmélyültebb, eszköztelenebb, szinte csak a zenei igazságra figyelő muzsikus lett. Idős korában a beszámolók a század legnagyobbjaival együtt kezdik emlegetni.
Fischer Annie egy ma már letűnt - sokak által aranykorként emlegetett - világ előadó-művészi hagyományát őrzi, menti át a háború utáni korba, amikor a zenei ízlés apránként, de gyökeresen megváltozott.
Az utolsó másfél évtizedben megritkultak hangversenyei, Budapesten szinte egyáltalán nem lépett föl, de külföldön még vállalkozott egy-egy turnéra. 1984-ben Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal tüntették ki. Visszavonultságában is állandó figyelemmel kísérte a zenei életet, s amikor ereje engedte, még utolsó évében is megajándékozta néhány hangversennyel a hazai, az olasz és a japán közönséget. 1995 tavaszán halt meg, szülővárosában, Budapesten.