A HANYATLÁS ESZTÉTIKÁJA I.

2024. március 22. 19:00
Nádor Terem
1146 Budapest, Ajtósi Dürer sor 39.

A „hanyatlás”, vagy elkerülhetetlen változás folyamatának kezdetén indulunk.

A változás önmagában relatív, hiszen pl.: Bachhoz képest Mozart, Mozarthoz képest Beethoven (és így tovább) is más, változtat, és újít a maga nemében, meg-megőrizve a korábbi mesterektől vett, számukra is hasznosítható struktúrákat, formákat, komponálási technikát. Ne felejtsük el, hogy olyan nagy szerzők, mint Beethoven vagy Chopin, napi szinten játszottak Bachot. (Nem véletlen!)

A változást, mint jelenséget - a koncert anyagában - Mozart befejezetlen Larghetto és Allegro című két zongorára elképzelt művének, egyik tanítványa, F. Beyer által befejezett verziójában tapasztalhatjuk. Vagy mégsem? A növendék, mestere stílusában tisztán és érthetően, követve a meghatározó fennmaradt jegyzeteket, egyszerűen végigkomponálja a darabot. Szinte észrevehetetlen, honnantól nem a géniusz kezében van a gyeplő.

Az Edvard Grieg által tovább álmodott híres C-dúr szonáta már más.
Az északi mester a maga egyéni romantikus hangját, összeegyeztetve Mozart angyali szösszenetével, egybeolvasztja a klasszikus és a romantikus stílusjegyeket. Itt már viszont kétségtelenül elengedhetetlen a harmóniai és a dallambéli „felülírás”, miközben meg kell tartsa Grieg az eredeti szonátának minden egyes Mozart által leírt hangját.

Baráz Ádám a programba válogatott művei még tükrözik a hagyományos Darius Milhaud által is igen fontosnak tartott három elem együttműködését, a melódia, harmónia és ritmus egységét. A Concertino például hagyományos három tételes versenymű, az első tételben egy hosszú kadenciával.

A. Arenszkij 5. kétzongorás szvitje tulajdonképpen Schumann pedálzongorára írt op. 56-os Hat gyakorlat kánon formában című művének továbbgondolása.
Az orosz szerző mind a nyolc törzs-hangközre, kánonban írj a szvit tételeit, miközben különböző karakterű táncokat és az akkori szalonélet zenéinek megfelelő hangulatú tételeket hallhatunk. (Pl.: Románc, Elégia, Gavotte, Polonéz, stb.)

Dmitrij Sosztakovics pedig az 1954-ben, nem sokkal a 10. szimfónia bemutatója után készült, az akkor 16 éves fia, Maxim számára komponált Concertinoval képviselteti magát a koncerten, mint a szovjet hatalom követelményének megfelelni kényszerülő mester. Az egybekomponált műben az Ünnepi nyitány kényszerített pompás hangzásvilágát vélhetjük felfedezni.
A Concertino két ellentétes motívummal indul: az egyik baljós, a másik nyugodt és himnikus.
A komoly bevezető után a zene könnyeddé, táncossá válik, tükrözi a kommunista diktatúra erőltetett optimizmusának kényszerű hangját. Apa és fia a művet 1956-ban rögzítette lemezre először Moszkvában.

[vl]