Svéd Sándor
ének - bariton, ének
Születési hely
Budapest
Születési dátum
1906
1906. (1904?) május 28., Budapest - 1979. június 9., Bécs
Az egyik legnagyobb világkarriert befutott magyar énekes, saját korában a három legnagyobb bariton között tartották számon. Énekelt a világ összes jelentős operaházában, minden korabeli nagy énekessel és karmesterrel. Rendkívül széles repertoárjából a Verdi szerepek állottak legközelebb hozzá (Rigoletto, René, Luna gróf, Don Carlos, Jago, Posa márki, Germont, Amonasro, Macbeth, Simon Boccanegra), igazi Verdi-bariton volt. Ezeken kívül Wagner (Telramund és Wolfram), Mozart (Don Giovanni), valamint Rossini (Tell Vilmos és Figaro) szerepei a legkiemelkedőbbek, de nagyszerű volt mint Anyegin, Lord Ashton (Lammermoori Lucia) és Escamillo (Carmen) is.
Először hegedülni tanult, de a Zeneakadémiát már az ének szakon végezte Szabados Bélánál 1924 és 1929 között. Tanulmányait Olaszországban folytatta két híres olasz baritonista, Mario Sammarco majd Riccardo Stracciari irányításával. Stracciari hangszínével olyan megdöbbentően hasonló volt a fiatal bariton hangja, hogy a művész felesége kívülről hallgatva sosem tudta eldönteni éppen melyikük énekelt. Stracciari egyszer úgy nyilatkozott: utódjának tekinti a magyar énekest. Wagner-szerepeket Fritz Weinhals útmutatása mellett tanult Münchenben.
Már 1928-ban szerződteti az Operaház ösztöndíjasként, ahol május 5-én Silvióként (Bajazzók) mutatkozik be. Még ebben az évben (bemutató: 1928. október 7.) Luna gróf szerepét is megkapja, amire már a kritikusok is felfigyelnek. Mire lediplomázott, további szerepekkel bővült repertoárja: Valentin (Faust), Sharpless (Pillangókisasszony) és René (Az álarcosbál), majd Petur és Tiborc (Bánk bán), Escamillo (Carmen), Amonasro (Aida). 1929-ben Sergio Failoni vezényletével énekli Don Carlost (A végzet hatalma), majd 1931-ben Malatestát (Don Pasquale) Orosz Júlia partnereként, szintén Failonival, Knappertsbusch-sal pedig a Don Giovanniban arat sikert.
A bécsi Staatsoperben 1931-ben mutatkozik be ugyancsak Silvióként, olyan nagyságok társaságában, mint Elisabeth Schumann és Alfred Piccaver. 1935-ben Felix Weingartner szerződtette végleg Bécsbe (így lett teljes a „nagy magyar Verdi-kvartett”, Németh Mária, Anday Piroska és Pataky Kálmán mellett), ahol 1939-ig volt tag. Itt többek között Victor de Sabatával Amonasro (Aida), Bruno Walterrel Anyegin (Csajkovszkij) és Wilhelm Furtwänglerrel pedig Wolfram (Tannhäuser) szerepét énekli. 1936 és 1938 között rendszeresen fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon is.
Olaszországi bemutatkozására 1933-ban került sor Torinóban: Germont-ot (Traviata), majd 1938-ban a IV. Firenzei Maggio Musicalén Simon Boccanegrát (Verdi), 1939-ben pedig Tell Vilmost énekli kirobbanó sikerrel. (A Tell Vilmost Nádasdy Kálmán rendezte, a koreográfiát pedig Miloss Aurél tervezte.) Rómában Hans Sachs A nürnbergi mesterdalnokokban. Az opera fellegvárában, a milánói Teatro alla Scala-ban 1938. december 7-én (a hagyományos évadnyitó előadáson) Macbeth szerepében nyűgözi le a közönséget, majd a következő évben Germont, Igor herceg (Borodin), Tell Vilmos, Fanuel (Boito: Nerone) és Amfortas (Parsifal) jelmezében hódít. A Parsifalban Tullio Serafin irányításával Tutsek Piroskával együtt lép fel.
Eközben 1936-ban bemutatkozik a Covent Gardenben, ahol Rigolettót, Amonasrót és Scarpiát (Tosca) énekli, de fellép Rómában, Berlinben, Münchenben, a párizsi Nagyoperában, a Buenos Aires-i Teatro Colónban, valamint rendszeresen hazatér Budapestre is. Filmeket is forgat: Mária nővér (1936 - Szörényi Éva és Jávor Pál parnereként), Halló Budapest (1935), Sein letztes modell (1937 - német nyelven, Gazdy Arankával).
Pályája csúcspontja a Metropolitanben eltöltött évek (1940-50 - eredetileg három évre írták alá a szerződést, de azután tíz lett belőle). Verdi operájában, Az álarcosbálban, René szerepében (mely egyben a legkedvesebb szerepe is volt) debütált Jussi Björling és Zinka Milanov partnereként, melyet hangfelvétel is őriz. Ezt ma is a mű egyik legjobb előadásának tartják.
1948-ban vendégszereplésre hazatér. 1950-ben Bécsben Maria Jeritzával a Tosca jubileumi előadásában vesz részt, majd Klemperer vezényletével a Don Giovanniban és a Traviatában énekel Budapesten. Útlevelét bevonják, így 1950-56. itthon énekel, a hazai közönség nagy örömére. Ez a korszak a magyar operajátszás aranykora, mivel (a vasfüggöny miatt) szinte minden nagy énekesünk a Magyar Állami Operaházban énekel. Ebben az időszakban szerep és énekes szerencsés találkozásaként az egyik legkiemelkedőbb produkció az Anyegin (Csajkovszkij) 1951-es felújítása volt, olyan nagyszerű partnerekkel, mint Osváth Júlia és Mátyás Mária (Tatjána) valamint Udvardy Tibor és Simándy József (Lenszkij).
Operaházi feladatai mellett az ötvenes években dalénekesként is hallhatta a budapesti közönség - főleg Schubert, Schumann, Liszt és Richard Strauss dalainak előadójaként. Ezen kívül szívesen énekelt operettet, sőt még magyar nótát is.
1956 után ismét külföldön aratja sikereit: Belgrád, Bécs, Milánó majd Amerika, de a hatvanas években sokszor vendégszerepel Budapesten is (az Operában, valamint a Margitszigeten) és a Szegedi Szabadtéri Játékokon, több nagy világsztár vendég partnereként, így Giulietta Simionatóval A trubadúrban, Renata Scottóval a Lammermoori Luciában, Nikola Nikolovval szintén A trubadúrban, Astrid Varnayval a Lohengrinben, Szegeden Margaret Tynes-szal az Aidában, stb. Az Magyar Televízió 1972-es szilveszteri műsorában többek között Gina Lollobrigida társaságában szerepel (a Prológot énekli a Bajazzókból).
Búcsúkoncertjét 1974-ben tartotta Amerikában.
Szerencsénkre viszonylag sok felvétel készült vele (áriák, duettek, klasszikus- és operettdalok stb.), sőt a Magyar Rádió teljes operákat is rögzített a közreműködésével (Lammermoori Lucia, Aida, Carmen, Pillangókisasszony, Tosca, Az álarcosbál).
Abody Béla így méltatja a nagy művészt, egyik portrélemezének borítóján: „Rendkívül lelkiismeretesen, de igen gyorsan tanult, beugrásai a világ legnagyobb operaszínpadain máig emlékezetesek, gátlástalan művész és virtuóz volt, az építkezés problémái, az értelmezés konfliktusai nélkül. Nem volt igazi „színpadi ember”. Minden alakításának volt valami oratorikus jellege. Sosem viselte el a tempók hajszolását. Kényelmes sétaléptekkel vonult be a színre és énekelni kezdett, orfeuszi varázslattal. Regisztere a basszbaritontól a magasbaritonig terjedt, hangszíne egyedülállóan bársonyos, hibátlanul szép volt, hangereje tetszés szerint fokozható, minden együttest és nagyzenekart átütő, pianója maga a költészet, technikája mesteri, muzikalitása kifogástalan. Álomszép legatói és véget nem érő fortissimo fermatái különlegességnek számítottak. S ezt a színvonalat negyven éven át győzte. Talán azért, mert a pazarlás bravúrja mellett a takarékosság mesterségét is korán megtanulta. Szélsőséges indulatmeneteket ritkán közvetített, de tartásának méltósága, stílusának eleganciája utolérhetetlen volt. ’Az operaéneklés utolsó arisztokratája’- írta bírálója egy Metropolitan-beli René alakítás után. Nem újított, de hűségesen őrizte a műfaj ősi, nemes hagyományait.”
Díjak, kitüntetések:
1951 Kiváló Művész
1952 Kossuth-díj
Az egyik legnagyobb világkarriert befutott magyar énekes, saját korában a három legnagyobb bariton között tartották számon. Énekelt a világ összes jelentős operaházában, minden korabeli nagy énekessel és karmesterrel. Rendkívül széles repertoárjából a Verdi szerepek állottak legközelebb hozzá (Rigoletto, René, Luna gróf, Don Carlos, Jago, Posa márki, Germont, Amonasro, Macbeth, Simon Boccanegra), igazi Verdi-bariton volt. Ezeken kívül Wagner (Telramund és Wolfram), Mozart (Don Giovanni), valamint Rossini (Tell Vilmos és Figaro) szerepei a legkiemelkedőbbek, de nagyszerű volt mint Anyegin, Lord Ashton (Lammermoori Lucia) és Escamillo (Carmen) is.
Először hegedülni tanult, de a Zeneakadémiát már az ének szakon végezte Szabados Bélánál 1924 és 1929 között. Tanulmányait Olaszországban folytatta két híres olasz baritonista, Mario Sammarco majd Riccardo Stracciari irányításával. Stracciari hangszínével olyan megdöbbentően hasonló volt a fiatal bariton hangja, hogy a művész felesége kívülről hallgatva sosem tudta eldönteni éppen melyikük énekelt. Stracciari egyszer úgy nyilatkozott: utódjának tekinti a magyar énekest. Wagner-szerepeket Fritz Weinhals útmutatása mellett tanult Münchenben.
Már 1928-ban szerződteti az Operaház ösztöndíjasként, ahol május 5-én Silvióként (Bajazzók) mutatkozik be. Még ebben az évben (bemutató: 1928. október 7.) Luna gróf szerepét is megkapja, amire már a kritikusok is felfigyelnek. Mire lediplomázott, további szerepekkel bővült repertoárja: Valentin (Faust), Sharpless (Pillangókisasszony) és René (Az álarcosbál), majd Petur és Tiborc (Bánk bán), Escamillo (Carmen), Amonasro (Aida). 1929-ben Sergio Failoni vezényletével énekli Don Carlost (A végzet hatalma), majd 1931-ben Malatestát (Don Pasquale) Orosz Júlia partnereként, szintén Failonival, Knappertsbusch-sal pedig a Don Giovanniban arat sikert.
A bécsi Staatsoperben 1931-ben mutatkozik be ugyancsak Silvióként, olyan nagyságok társaságában, mint Elisabeth Schumann és Alfred Piccaver. 1935-ben Felix Weingartner szerződtette végleg Bécsbe (így lett teljes a „nagy magyar Verdi-kvartett”, Németh Mária, Anday Piroska és Pataky Kálmán mellett), ahol 1939-ig volt tag. Itt többek között Victor de Sabatával Amonasro (Aida), Bruno Walterrel Anyegin (Csajkovszkij) és Wilhelm Furtwänglerrel pedig Wolfram (Tannhäuser) szerepét énekli. 1936 és 1938 között rendszeresen fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon is.
Olaszországi bemutatkozására 1933-ban került sor Torinóban: Germont-ot (Traviata), majd 1938-ban a IV. Firenzei Maggio Musicalén Simon Boccanegrát (Verdi), 1939-ben pedig Tell Vilmost énekli kirobbanó sikerrel. (A Tell Vilmost Nádasdy Kálmán rendezte, a koreográfiát pedig Miloss Aurél tervezte.) Rómában Hans Sachs A nürnbergi mesterdalnokokban. Az opera fellegvárában, a milánói Teatro alla Scala-ban 1938. december 7-én (a hagyományos évadnyitó előadáson) Macbeth szerepében nyűgözi le a közönséget, majd a következő évben Germont, Igor herceg (Borodin), Tell Vilmos, Fanuel (Boito: Nerone) és Amfortas (Parsifal) jelmezében hódít. A Parsifalban Tullio Serafin irányításával Tutsek Piroskával együtt lép fel.
Eközben 1936-ban bemutatkozik a Covent Gardenben, ahol Rigolettót, Amonasrót és Scarpiát (Tosca) énekli, de fellép Rómában, Berlinben, Münchenben, a párizsi Nagyoperában, a Buenos Aires-i Teatro Colónban, valamint rendszeresen hazatér Budapestre is. Filmeket is forgat: Mária nővér (1936 - Szörényi Éva és Jávor Pál parnereként), Halló Budapest (1935), Sein letztes modell (1937 - német nyelven, Gazdy Arankával).
Pályája csúcspontja a Metropolitanben eltöltött évek (1940-50 - eredetileg három évre írták alá a szerződést, de azután tíz lett belőle). Verdi operájában, Az álarcosbálban, René szerepében (mely egyben a legkedvesebb szerepe is volt) debütált Jussi Björling és Zinka Milanov partnereként, melyet hangfelvétel is őriz. Ezt ma is a mű egyik legjobb előadásának tartják.
1948-ban vendégszereplésre hazatér. 1950-ben Bécsben Maria Jeritzával a Tosca jubileumi előadásában vesz részt, majd Klemperer vezényletével a Don Giovanniban és a Traviatában énekel Budapesten. Útlevelét bevonják, így 1950-56. itthon énekel, a hazai közönség nagy örömére. Ez a korszak a magyar operajátszás aranykora, mivel (a vasfüggöny miatt) szinte minden nagy énekesünk a Magyar Állami Operaházban énekel. Ebben az időszakban szerep és énekes szerencsés találkozásaként az egyik legkiemelkedőbb produkció az Anyegin (Csajkovszkij) 1951-es felújítása volt, olyan nagyszerű partnerekkel, mint Osváth Júlia és Mátyás Mária (Tatjána) valamint Udvardy Tibor és Simándy József (Lenszkij).
Operaházi feladatai mellett az ötvenes években dalénekesként is hallhatta a budapesti közönség - főleg Schubert, Schumann, Liszt és Richard Strauss dalainak előadójaként. Ezen kívül szívesen énekelt operettet, sőt még magyar nótát is.
1956 után ismét külföldön aratja sikereit: Belgrád, Bécs, Milánó majd Amerika, de a hatvanas években sokszor vendégszerepel Budapesten is (az Operában, valamint a Margitszigeten) és a Szegedi Szabadtéri Játékokon, több nagy világsztár vendég partnereként, így Giulietta Simionatóval A trubadúrban, Renata Scottóval a Lammermoori Luciában, Nikola Nikolovval szintén A trubadúrban, Astrid Varnayval a Lohengrinben, Szegeden Margaret Tynes-szal az Aidában, stb. Az Magyar Televízió 1972-es szilveszteri műsorában többek között Gina Lollobrigida társaságában szerepel (a Prológot énekli a Bajazzókból).
Búcsúkoncertjét 1974-ben tartotta Amerikában.
Szerencsénkre viszonylag sok felvétel készült vele (áriák, duettek, klasszikus- és operettdalok stb.), sőt a Magyar Rádió teljes operákat is rögzített a közreműködésével (Lammermoori Lucia, Aida, Carmen, Pillangókisasszony, Tosca, Az álarcosbál).
Abody Béla így méltatja a nagy művészt, egyik portrélemezének borítóján: „Rendkívül lelkiismeretesen, de igen gyorsan tanult, beugrásai a világ legnagyobb operaszínpadain máig emlékezetesek, gátlástalan művész és virtuóz volt, az építkezés problémái, az értelmezés konfliktusai nélkül. Nem volt igazi „színpadi ember”. Minden alakításának volt valami oratorikus jellege. Sosem viselte el a tempók hajszolását. Kényelmes sétaléptekkel vonult be a színre és énekelni kezdett, orfeuszi varázslattal. Regisztere a basszbaritontól a magasbaritonig terjedt, hangszíne egyedülállóan bársonyos, hibátlanul szép volt, hangereje tetszés szerint fokozható, minden együttest és nagyzenekart átütő, pianója maga a költészet, technikája mesteri, muzikalitása kifogástalan. Álomszép legatói és véget nem érő fortissimo fermatái különlegességnek számítottak. S ezt a színvonalat negyven éven át győzte. Talán azért, mert a pazarlás bravúrja mellett a takarékosság mesterségét is korán megtanulta. Szélsőséges indulatmeneteket ritkán közvetített, de tartásának méltósága, stílusának eleganciája utolérhetetlen volt. ’Az operaéneklés utolsó arisztokratája’- írta bírálója egy Metropolitan-beli René alakítás után. Nem újított, de hűségesen őrizte a műfaj ősi, nemes hagyományait.”
Díjak, kitüntetések:
1951 Kiváló Művész
1952 Kossuth-díj
| Dátum | Cím | Kiadó | Kód | Megjegyzés |
|---|---|---|---|---|
| 1999 | 400 Years of the Opera Vol.1 | Hungaroton | HRC 1019 | Echo sorozat |
| 2000 | Bizet, Georges: Carmen (részletek) | Hungaroton | HCD 32026 | Nagy Magyar Énekesek sorozat |
| 2001 |
50 éves a Hungaroton - Énekművészek (1951-2001)
(Fifty Years of Hungaroton - Singers) |
Hungaroton | HCD 32096-98 | 3 CD |