Székely Mihály
ének - basszus
Születési hely
Jászberény
Születési dátum
1901
1901. május 8., Jászberény - 1963. március 6., Budapest
Székely Mihály Jászberényben született, László Gézánál tanult énekelni. A Városi Színházban 1923-ban mutatkozott be a Remete (Weber: A bűvös vadász) szerepében. Még ugyanebben az esztendőben szerződtette az Operaház, ahol Ferrandot (A trubadúr) énekelte először. Két év múlva Franz Schalk, a bécsi operaigazgató ajánlott neki szerződést, de Székely Budapesten maradt s fokozatosan a társulat vezető basszistája lett. Vendégszerepelt Berlin, Bécs, Barcelona és Firenze színpadain is. E korszakát A kékszakállú herceg vára 1936-os felújítása tetőzi be. A próbákon jelenlevő Bartók néhány magashangnál Székely adottságaihoz igazította a szólamot.
1940-ben Edward Johnson, a New York-i Metropolitan igazgatója keresi meg Székelyt, de a háború közbejötte meghiúsítja az utazást. A zsidótörvények alóli kivételezettként Székely egészen Magyarország német megszállásig szerepelhetett a budapesti Operában, sőt, 1944 februárjában az ő kedvéért újították fel Cornelius vígoperáját, a parádés basszusfőszerepet kínáló Bagdadi borbélyt. A náci megszállás és a nyilasterror idején egy kispesti pap bújtatta a művészt plébániáján. 1945-ben az Operát igazgató triumvirátus tagja, de rövidesen lemond.
Doráti Antal hívására Amerikába utazik, ahol Johnson megújítja az ajánlatát. 1947. január 17-én lépett fel először a Metropolitanben (Hundingot énekelte A walkürben). 1950 nyaráig maradt a színház kötelékében. Miközben ott évtizeddel idősebb, világhírű szólamkollégák, Alexander Kipnis és Ezio Pinza repertoárjának egy részét kellett átvennie, itthoni kötelezettségeinek is eleget tett immár Tóth Aladár igazgatósága alatt. A Met új igazgatójának, Rudolf Bingnek az első (1950/51-es) évadját nyitó Don Carlosban II. Fülöp szerepe várt rá, amikor a sztálinista diktatúra (akárcsak Svéd Sándort) Székelyt sem engedte többé a vasfüggönyön túlra. Csak az 1956-os forradalom után jelenhetett meg újra Nyugat-Európában, legtöbbször a Kékszakállú előadásain, 1957-től pedig rendszeresen a Glyndebourne-i Fesztiválon. Hatvanadik életévén túl halálos kór támadta meg. Utoljára 1963. március 5-én énekelt az Operaházban, a Boccanegra Fiescóját. Másnap megoperálták, de nem élte túl a műtétet.
Székely 84 színpadi szerepének több mint fele jelentős feladat volt, ideértve az úgynevezett "egyáriás" Markét, Koncsakot, Gremint és 20 opera középponti figuráit. Noha diszkográfiája nem mondható gazdagnak, a hangi hagyaték szerencsére az utóbbiakból a legbőségesebb.
A Mozart-részletek, Székely legkedveltebb darabjai, nem hiányozhattak hangversenyműsoraiból sem. Végső zenei megformálásuk évtizedes tapasztalat eredménye, amit feldúsított, hogy valamennyit Klemperer irányításával is játszotta. 1947-50 között 25 közös előadásuk volt (az alábbiakon kívül Rocco, Pogner és Ochs báró). Osmint 1931-ben osztották rá először, s nyomban nagy sikert aratott vele. A figura teljes kimunkálása az 1935-ös felújításhoz kapcsolódott, amikor Erich Kleiber tanította be az operát, majd a szerepet 1957-től Székely öt évadon át Glyndebourne-ban is énekelte.
Sarastrót szintén megjelenítette a Glyndebourne-i színházban és más külföldi utak alkalmával is. Először 1925-ben kapta meg a szólamot, a hazai kritika kezdettől méltatta fokozatos fejlődését a szerepben. Az F-dúr ária Székely egyik zenei névjegyévé vált, a Rádió révén szó szerint milliók ismerték fel a hangját e felvételről. Leporello 1941 óta kapott helyet alakjainak gyűjteményében. A háborús viszonyok közötti Don Giovanni-felújításból a kritika csak őt és Pataky Kálmánt dicsérte. Ez a figura Klemperer keze alatt érett be.
Székely neve a komikus és magasztos maszkok mellett a tragikus Fülöpét hívja elő legélesebben a hazai operalátogatók nemzedékeinek emlékezetéből. Sparafucile, Ramfis és a Gvárdián előzték meg a két monumentális Verdi-alakot, Fülöpöt és Fiescót. A múlt századi Nemzeti Színházi bemutató után az Operaházban csak 1934-ben játszották először a Don Carlost. A két nagy szerepet Székely a 1928 óta Budapesten működő zseniális olasz karmester Sergio Failoni és egy zseniális magyar rendezőpáros, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv produkcióiban tanulta be és érlelte naggyá. A Simon Boccanegra 1937-es magyarországi bemutatásakor magától értetődött, hogy Fiesco szólama is Székelynek jutott. A fenntartás nélküli dicséretek megismétlődtek. Az 1949-50-es évadban a siker elkísérte a magyar énekest a Metropolitan színpadára és a társulat turnéira is. Hatalmas humorú Basiliója 1924 óta ágált a színpadon; 1949-ben egy hangversenyszerű előadásban Tito Schipa, Gyurkovics Mária és Svéd társaságában remekelt a népszerű Rágalom-áriával.
A művész szintén kiemelkedő műhelymunkában vehetett részt Issay Dobrowen budapesti rendezői és karmesteri működésének idején. 1936 végén, illetve 1938 legelején állították színre a Hovanscsinát, illetve az Igor herceget. A fennkölt papról, Doszifejről nem maradt hangzó emlék, de Székely kedvelt Koncsak kánjából igen. Az áriával Dallasban és Moszkvában is hódított. Gremin hercege az 1932-es bemutatkozás után az 1951-es felújításon (Osváth, Udvardy Tibor és Svéd partnereként) már tökéletesre csiszolt lírai portrénak hatott. Székely orosz repertoárjának csúcsteljesítménye azonban a Borisz Godunov címszerepe. Ebben a műben 1930-tól Piment énekelte. Az 1947-es felújításnak a karmester Ferencsik János és a rendező Nádasdy-Oláh páros mellett Székely és Fodor (Varlam) voltak a hősei.
Hangjának különleges mélysége, zengő tónusa, valamint kimagasló színészi képességei a XX. század legjelentősebb basszistáinak sorába emelték. Művészi munkáját Kossuth-díjjal (1950, 1955) és Kiváló Művész címmel (1950) ismerték el.
Székely Mihály Jászberényben született, László Gézánál tanult énekelni. A Városi Színházban 1923-ban mutatkozott be a Remete (Weber: A bűvös vadász) szerepében. Még ugyanebben az esztendőben szerződtette az Operaház, ahol Ferrandot (A trubadúr) énekelte először. Két év múlva Franz Schalk, a bécsi operaigazgató ajánlott neki szerződést, de Székely Budapesten maradt s fokozatosan a társulat vezető basszistája lett. Vendégszerepelt Berlin, Bécs, Barcelona és Firenze színpadain is. E korszakát A kékszakállú herceg vára 1936-os felújítása tetőzi be. A próbákon jelenlevő Bartók néhány magashangnál Székely adottságaihoz igazította a szólamot.
1940-ben Edward Johnson, a New York-i Metropolitan igazgatója keresi meg Székelyt, de a háború közbejötte meghiúsítja az utazást. A zsidótörvények alóli kivételezettként Székely egészen Magyarország német megszállásig szerepelhetett a budapesti Operában, sőt, 1944 februárjában az ő kedvéért újították fel Cornelius vígoperáját, a parádés basszusfőszerepet kínáló Bagdadi borbélyt. A náci megszállás és a nyilasterror idején egy kispesti pap bújtatta a művészt plébániáján. 1945-ben az Operát igazgató triumvirátus tagja, de rövidesen lemond.
Doráti Antal hívására Amerikába utazik, ahol Johnson megújítja az ajánlatát. 1947. január 17-én lépett fel először a Metropolitanben (Hundingot énekelte A walkürben). 1950 nyaráig maradt a színház kötelékében. Miközben ott évtizeddel idősebb, világhírű szólamkollégák, Alexander Kipnis és Ezio Pinza repertoárjának egy részét kellett átvennie, itthoni kötelezettségeinek is eleget tett immár Tóth Aladár igazgatósága alatt. A Met új igazgatójának, Rudolf Bingnek az első (1950/51-es) évadját nyitó Don Carlosban II. Fülöp szerepe várt rá, amikor a sztálinista diktatúra (akárcsak Svéd Sándort) Székelyt sem engedte többé a vasfüggönyön túlra. Csak az 1956-os forradalom után jelenhetett meg újra Nyugat-Európában, legtöbbször a Kékszakállú előadásain, 1957-től pedig rendszeresen a Glyndebourne-i Fesztiválon. Hatvanadik életévén túl halálos kór támadta meg. Utoljára 1963. március 5-én énekelt az Operaházban, a Boccanegra Fiescóját. Másnap megoperálták, de nem élte túl a műtétet.
Székely 84 színpadi szerepének több mint fele jelentős feladat volt, ideértve az úgynevezett "egyáriás" Markét, Koncsakot, Gremint és 20 opera középponti figuráit. Noha diszkográfiája nem mondható gazdagnak, a hangi hagyaték szerencsére az utóbbiakból a legbőségesebb.
A Mozart-részletek, Székely legkedveltebb darabjai, nem hiányozhattak hangversenyműsoraiból sem. Végső zenei megformálásuk évtizedes tapasztalat eredménye, amit feldúsított, hogy valamennyit Klemperer irányításával is játszotta. 1947-50 között 25 közös előadásuk volt (az alábbiakon kívül Rocco, Pogner és Ochs báró). Osmint 1931-ben osztották rá először, s nyomban nagy sikert aratott vele. A figura teljes kimunkálása az 1935-ös felújításhoz kapcsolódott, amikor Erich Kleiber tanította be az operát, majd a szerepet 1957-től Székely öt évadon át Glyndebourne-ban is énekelte.
Sarastrót szintén megjelenítette a Glyndebourne-i színházban és más külföldi utak alkalmával is. Először 1925-ben kapta meg a szólamot, a hazai kritika kezdettől méltatta fokozatos fejlődését a szerepben. Az F-dúr ária Székely egyik zenei névjegyévé vált, a Rádió révén szó szerint milliók ismerték fel a hangját e felvételről. Leporello 1941 óta kapott helyet alakjainak gyűjteményében. A háborús viszonyok közötti Don Giovanni-felújításból a kritika csak őt és Pataky Kálmánt dicsérte. Ez a figura Klemperer keze alatt érett be.
Székely neve a komikus és magasztos maszkok mellett a tragikus Fülöpét hívja elő legélesebben a hazai operalátogatók nemzedékeinek emlékezetéből. Sparafucile, Ramfis és a Gvárdián előzték meg a két monumentális Verdi-alakot, Fülöpöt és Fiescót. A múlt századi Nemzeti Színházi bemutató után az Operaházban csak 1934-ben játszották először a Don Carlost. A két nagy szerepet Székely a 1928 óta Budapesten működő zseniális olasz karmester Sergio Failoni és egy zseniális magyar rendezőpáros, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv produkcióiban tanulta be és érlelte naggyá. A Simon Boccanegra 1937-es magyarországi bemutatásakor magától értetődött, hogy Fiesco szólama is Székelynek jutott. A fenntartás nélküli dicséretek megismétlődtek. Az 1949-50-es évadban a siker elkísérte a magyar énekest a Metropolitan színpadára és a társulat turnéira is. Hatalmas humorú Basiliója 1924 óta ágált a színpadon; 1949-ben egy hangversenyszerű előadásban Tito Schipa, Gyurkovics Mária és Svéd társaságában remekelt a népszerű Rágalom-áriával.
A művész szintén kiemelkedő műhelymunkában vehetett részt Issay Dobrowen budapesti rendezői és karmesteri működésének idején. 1936 végén, illetve 1938 legelején állították színre a Hovanscsinát, illetve az Igor herceget. A fennkölt papról, Doszifejről nem maradt hangzó emlék, de Székely kedvelt Koncsak kánjából igen. Az áriával Dallasban és Moszkvában is hódított. Gremin hercege az 1932-es bemutatkozás után az 1951-es felújításon (Osváth, Udvardy Tibor és Svéd partnereként) már tökéletesre csiszolt lírai portrénak hatott. Székely orosz repertoárjának csúcsteljesítménye azonban a Borisz Godunov címszerepe. Ebben a műben 1930-tól Piment énekelte. Az 1947-es felújításnak a karmester Ferencsik János és a rendező Nádasdy-Oláh páros mellett Székely és Fodor (Varlam) voltak a hősei.
Hangjának különleges mélysége, zengő tónusa, valamint kimagasló színészi képességei a XX. század legjelentősebb basszistáinak sorába emelték. Művészi munkáját Kossuth-díjjal (1950, 1955) és Kiváló Művész címmel (1950) ismerték el.
| Dátum | Cím | Kiadó | Kód | Megjegyzés |
|---|---|---|---|---|
| 1994 |
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
(Bartók, Béla: Bluebeard's Castle) |
Hungaroton | HCD 11001 |
Saját |
| 1995 |
Bartók felvételek magángyűjteményekből,
Bartók hangja és zongorajátéka (1910-1944)
(Recordings From Private Collections) |
Hungaroton | HCD 12334 |
4 CD |
| 1998 |
Rossini, Gioacchino: A sevillai borbély
(Rossini, Gioacchino: Il barbiere di Siviglia) |
Hungaroton | HCD 12625-26 | |
| 2001 |
50 éves a Hungaroton - Énekművészek (1951-2001)
(Fifty Years of Hungaroton - Singers) |
Hungaroton | HCD 32096-98 | 3 CD |