Pataky Kálmán
ének - tenor, ének
Születési hely
Alsólendva
Születési dátum
1896
1896. november 14., Alsólendva (ma Lendava, Szlovénia - 1964. március 3., Los Angeles
A két világháború között a legsikeresebb magyar operaénekes, a XX. század egyik legnagyobb Mozart-tenorja volt. Abszolút hallására már gyermekkorában felfigyeltek, s szülei hegedülni taníttatták. Bár érettségi után tüzértiszt lett (katonai akadémiát végzett) és az I. világháború végén főhadnagyként szerelt le, de később kiderült, hogy nagyszerű hanganyaga is van, ezért komolyabb énektanulmányokba kezdett Budapesten Gábor Józsefnél, a híres tenoristánál.
1921-ben egy sikeres próbaéneklés után szerződtették az Operaházhoz (szeptember 1-től), ahol 1922. január 22-én (10-én?) mutatkozott be a Rigoletto Mantuai hercegeként Sándor Erzsi és Helge Lindberg oldalán. Ezután sorra jöttek az új szerepek: Olasz énekes (A rózsalovag), Rodolphe (Bohémélet), Utcai énekes és Rinuccio (A köpeny és Gianni Schicchi budapesti bemutató, 1922. december 9.); 1923-ban: Sylvain (Maillart: A remete csengettyűje), Fenton (A windsori víg nők), Alfréd, Almaviva; 1924-ben: Laertes (Thomas: Hamlet), Gérald (Lakmé), Kálmán diák (Farsangi lakodalom), Belfiore (Mozart: Mirandolina, budapesti bemutató, 1924. november 27.); 1925-ben: Des Grieux (Puccini), Barinkay (A cigánybáró), Asszád; 1926-ban: Pinkerton, Hoffmann, Cavaradossi és Faust. A budapesti Operaháznak 1921-1926, majd 1938-1948 (1946?) között volt tagja. A két időszak között rendszeresen hazalátogatott és mint vendég lépett fel. Ekkor is vállalt új szerepeket, 1928-ban: Riccardo (Az álarcosbál), 1934-ben: Des Grieux (Massenet), 1937-ben: Bánk bán és 1938-ban: Kisfaludy Sándor (Poldini: Himfy). Sűrűn fellépett a Városi (ma Erkel) Színházban is, ahol többek között Faustot énekelte Fjodor Saljapin oldalán 1934-ben.
1925-ben Franz Schalk, a bécsi Staatsoper karmester-igazgatója (aki folyamatosan figyelemmel kísérte az új tehetségek felbukkanását) hallotta őt és meghívta próbaéneklésre, mely két vendégjátékot eredményezett a Bohéméletben és a Rigolettóban. Az egyértelmű siker után szerződtette, így 1926-tól a Staatsoper tagja lett tizenkét éven át, egészen 1938-ig (Ausztria náci megszállásáig). Mint rendes tag 1926. december 10-én mutatkozott be A végzet hatalma Alvarójaként. Ebben az időszakban a Bécsben fennmaradó szabadidejét nagyrészt a drezdai, berlini és budapesti vendégszereplések töltötték ki. Bécsben újabb szerepekkel bővült repertoárja, 1927-ben: Turiddu, Chapelou (A lonjumeau-i postakocsis), Max (Krenek: Húzd rá Jonny, bécsi bemutató, 1927. december 31.); 1928-ban: Filippo Mala (Alfano: Madonna imperia), Da-Ud (Richard Strauss: Egyiptomi Heléne, bécsi bemutató, 1928. június 11.) és Belmonte; 1929-ben: Don Ottavio, Lipót herceg (A zsidónő) és Ferrando (Cosi fan tutte); 1930-ban: Gabriele Adorno, Don Ramiro (Hamupipőke, a Redoutensaalban), Raoul (A hugenották) és Alfonso (Korngold: Violanta); 1931-ben: Henri (A köpeny); 1933-ban: Nemorino, Tonio (Az ezred lánya) és Manrico; 1935-ben: Tamino, Don José és Vasco da Gama; 1936-ban: Faust (Berlioz), Radames, Canio, Andrea Chénier, Gennaro (Wolf-Ferrari: A madonna ékszerei); 1937-ben: Ernesto és 1938-ban: Max (A bűvös vadász). Itt bontakozott ki nemzetközi karrierje is, a jeles intézet művészeként számos külföldi vendégszerepléshez jutott.
Bécsi bemutatkozása után, Alvaróként nemsokára Drezda és Berlin közönsége is hallhatta (1927?). 1928-ban Drezdában Barinkay szerepét alakította A cigánybáróban Fritz Busch vezényletével, Koppenhágában pedig a Nemzetek Művészete hetén lépett fel Telmányi Emillel és Dohnányi Ernővel, valamint a bécsi Opera társulatával Párizsban vendégszerepelt, ahol Anday Piroskával együtt a francia kormány kitüntetését is átvehette. Berlinben Wilhelm Meister (Mignon, 1930), Lyonel (Márta, 1932) és Riccardo (Az álarcosbál, 1931) szerepében is bemutatkozott, de énekelt Karlsbadban (Trónörökös - Lehár: Szép a világ, 1931) és a Hilversumi Rádióban (Adolar - Weber: Euryanthe, 1937) is. Egyes források Münchent, Stockholmot és Londont is említik.
Művészi pályafutásának jelentős eseménye volt a Salzburgi Ünnepi Játékokra való meghívása, ahol 1929-ben lépett fel először mint Don Ottavio Németh Mária (Donna Anna) partnereként, Franz Schalk vezényletével, majd Lotte Lehmann oldalán Olasz énekes (A rózsalovag), a karmester Clemens Krauss. 1931-ben Belmonte és ismét az Olasz énekes következett. Pataky Kálmán élete egyik kiemelkedő állomásának tartotta az 1936-os Fidelio előadásokat, melyben Florestant énekelte Lotte Lehmann partnereként Arturo Toscanini vezényletével. Ezt ebben az évben Bécsben is előadták, mikor egy alkalommal Toscanini saját dedikált fényképével lepte meg a művészt, a következő szöveggel: Pataky Kálmánnak, a kitűnő Florestannak, a Fidelio előadásának emlékére csodálattal Toscanini.
1934-ben mint nemzetközileg is elismert Mozart-énekest meghívták a Glyndebourne-i Fesztiválra, ahol a Figaro és a Cosi (1934), valamint A varázsfuvola és a Szöktetés (1935) vezető szerepeit énekelte. Ugyanitt 1936-ban Don Ottavióként lépett színpadra Fritz Busch vezényletével. Erről az előadásról felvétel is készült, melyet a kritikusok máig az egyik legjobb Don Giovanni előadásnak tartanak (ez leginkább Pataky és Busch érdeme).
Fritz Buschnak köszönhetően (aki kezdettől nagy lehetőséget látott benne) jutott el az argentin főváros, Buenos Aires operaházába, a Teatro Colónba, mely akkor a világ egyik legjelentősebb operai központjának számított. Erről a korszakról Somogyi Vilmos a művészről szóló könyvében (Zeneműkiadó, 1968) így ír: Kevés dalszínházban koncentrálták ilyen buzgalommal és eredménnyel a világhírességeket, a karmestereket csakúgy, mint az énekeseket. Ezt a sztárparádét az tette lehetővé, hogy a Colón idénye akkor van csúcspontján, amikor az európai operaházak már bezárták kapuikat. - Ennek a színháznak volt a harmincas években állandó vendége Pataky Kálmán. ( ) Patakynak Buenos Airesben nagy sikere volt, szívesen lépett fel a Colónban, biztos törzspublikumra számíthatott mindig, az argentin operabarátok a nagy olasz tenoristákkal egyenrangúnak tartották, a dél-amerikai magyarság ünnepelte. 1934-1940 között (1936 kivételével) minden évben szerepelt itt, ezekben az években a bécsi Operán kívül a Colón volt a főtámaszpontja. Az eddig énekelt szerepek mellé itt újabbak is jöttek: Fenton (Falstaff), Edgar (Lammermoori Lucia Lily Pons-szal), Valerno (Refice: Cecilia), Babinsky (Schwanda, a dudás), Vencel (Az eladott menyasszony), Pylades (Iphigenia Taurisban) és Aegist (Elektra), sőt még Wagnerek is, Walther von der Vogelweide (Tannhäuser), Stoltzingi Walter, Ifjú hajós (Tisztán és Izolda) és Kormányos (A bolygó hollandi).
Tökéletes stílusismeretének, kiváló muzikalitásának és énektechnikájának köszönhetően ideális dalénekes és oratórium-szólista is volt, többek között Beethoven Missa solemnisében vagy nagyszerű Evangélista a Máté passióban. 1929-ben Berlinben ő mutatta be Richard Strauss Gesänge des Orients, Op.77 című dalciklusát a szerző zongorakíséretével.
A második világháború közeledtével nemzetközi fellépési lehetőségei beszűkültek, az 1938. évi Anschluss után a bécsi Operaháznak és az ausztriai fellépéseknek búcsút kellett mondania, s ezután hazatért Magyarországra. Jelentősebb külföldi szereplésre ezután csak a milánói Scalában (Hüon az Oberonban, 1940) és a római Operában (Max A bűvös vadászban és Admeto, Gluck: Alceste című operájában, 1940) került sor. Magyarország háborús részvételével az argentínai fellépési lehetőségek is megszűntek, ugyanakkor magyar operaszínpadokon rendszeresen fellépett, többek között a korabeli filmhíradók tanúsága szerint a margitszigeti szabadtéri operett-előadások népszerű főszereplője is volt (Schubert a Három a kislányban 1941-ben vagy ifj. Strauss János a Bécsi keringőben 1942-ben). Az Operaházban a háború alatt 1944. május 6-án a Faust címszerepében szerepelt utoljára. A háború vége Szegeden érte, ahol már 1945. elején Szu-Csong herceget alakította Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjében. 1946-ig még rendszeresen fellépett a budapesti Operaházban (Faust, Cavaradossi, Almaviva, Belmonte).
Egzisztenciális gondok miatt családjával 1946-ban Argentínába távozott, majd az Egyesült Államokba utazott, azután Chilében telepedett le egy időre (egyes források szerint itt évekig zenepedagógusként működött), de különböző nehézségek és fülbajának rosszabbodása miatt már nem tudta korábbi sikereit megismételni és csak ritkán lépett fel, míg úgy döntött, hogy végleg visszavonul. Végül Kaliforniába költözött (1963?), ahol 1964. március 3-án hunyt el Los Angelesben.
Oldal Gábor a művész portrélemezének borítóján így méltatja: Pataky Kálmán művészete a két évszázados hagyományú nagy énekművészet, a bel-canto egyik utolsó, az ideált megközelítő megtestesülése. Gyönyörű, minden fekvésben egyformán kiegyenlített, rendkívül hajlékony, bármilyen árnyalásra alkalmas hangjával a leheletfinom pianótól a zengő fortéig erőlködés, torzítás nélkül, biztosan bánt. Művészetének középpontjában mindig a szép ének, az emberi hang varázsa állt. Kiváló stílusérzékkel, magas színvonalú általános műveltséggel rendelkezett. Óriási repertoárja az operettektől számos operaszerepen át Bach passióinak Evangélista szólamáig terjedt. Alapjában azonban lírai alkat volt, s ilyen szerepekben nyújtotta legjobb teljesítményeit. Hangja is ezekhez volt ideális. Ezért lehetett korának kitűnő Puccini-énekese, s századunk egyik legnagyobb Mozart-tolmácsolója.
A bécsi Staatsoper kamaraénekese és 1933-tól a budapesti Operaház tiszteleti tagja volt.
A két világháború között a legsikeresebb magyar operaénekes, a XX. század egyik legnagyobb Mozart-tenorja volt. Abszolút hallására már gyermekkorában felfigyeltek, s szülei hegedülni taníttatták. Bár érettségi után tüzértiszt lett (katonai akadémiát végzett) és az I. világháború végén főhadnagyként szerelt le, de később kiderült, hogy nagyszerű hanganyaga is van, ezért komolyabb énektanulmányokba kezdett Budapesten Gábor Józsefnél, a híres tenoristánál.
1921-ben egy sikeres próbaéneklés után szerződtették az Operaházhoz (szeptember 1-től), ahol 1922. január 22-én (10-én?) mutatkozott be a Rigoletto Mantuai hercegeként Sándor Erzsi és Helge Lindberg oldalán. Ezután sorra jöttek az új szerepek: Olasz énekes (A rózsalovag), Rodolphe (Bohémélet), Utcai énekes és Rinuccio (A köpeny és Gianni Schicchi budapesti bemutató, 1922. december 9.); 1923-ban: Sylvain (Maillart: A remete csengettyűje), Fenton (A windsori víg nők), Alfréd, Almaviva; 1924-ben: Laertes (Thomas: Hamlet), Gérald (Lakmé), Kálmán diák (Farsangi lakodalom), Belfiore (Mozart: Mirandolina, budapesti bemutató, 1924. november 27.); 1925-ben: Des Grieux (Puccini), Barinkay (A cigánybáró), Asszád; 1926-ban: Pinkerton, Hoffmann, Cavaradossi és Faust. A budapesti Operaháznak 1921-1926, majd 1938-1948 (1946?) között volt tagja. A két időszak között rendszeresen hazalátogatott és mint vendég lépett fel. Ekkor is vállalt új szerepeket, 1928-ban: Riccardo (Az álarcosbál), 1934-ben: Des Grieux (Massenet), 1937-ben: Bánk bán és 1938-ban: Kisfaludy Sándor (Poldini: Himfy). Sűrűn fellépett a Városi (ma Erkel) Színházban is, ahol többek között Faustot énekelte Fjodor Saljapin oldalán 1934-ben.
1925-ben Franz Schalk, a bécsi Staatsoper karmester-igazgatója (aki folyamatosan figyelemmel kísérte az új tehetségek felbukkanását) hallotta őt és meghívta próbaéneklésre, mely két vendégjátékot eredményezett a Bohéméletben és a Rigolettóban. Az egyértelmű siker után szerződtette, így 1926-tól a Staatsoper tagja lett tizenkét éven át, egészen 1938-ig (Ausztria náci megszállásáig). Mint rendes tag 1926. december 10-én mutatkozott be A végzet hatalma Alvarójaként. Ebben az időszakban a Bécsben fennmaradó szabadidejét nagyrészt a drezdai, berlini és budapesti vendégszereplések töltötték ki. Bécsben újabb szerepekkel bővült repertoárja, 1927-ben: Turiddu, Chapelou (A lonjumeau-i postakocsis), Max (Krenek: Húzd rá Jonny, bécsi bemutató, 1927. december 31.); 1928-ban: Filippo Mala (Alfano: Madonna imperia), Da-Ud (Richard Strauss: Egyiptomi Heléne, bécsi bemutató, 1928. június 11.) és Belmonte; 1929-ben: Don Ottavio, Lipót herceg (A zsidónő) és Ferrando (Cosi fan tutte); 1930-ban: Gabriele Adorno, Don Ramiro (Hamupipőke, a Redoutensaalban), Raoul (A hugenották) és Alfonso (Korngold: Violanta); 1931-ben: Henri (A köpeny); 1933-ban: Nemorino, Tonio (Az ezred lánya) és Manrico; 1935-ben: Tamino, Don José és Vasco da Gama; 1936-ban: Faust (Berlioz), Radames, Canio, Andrea Chénier, Gennaro (Wolf-Ferrari: A madonna ékszerei); 1937-ben: Ernesto és 1938-ban: Max (A bűvös vadász). Itt bontakozott ki nemzetközi karrierje is, a jeles intézet művészeként számos külföldi vendégszerepléshez jutott.
Bécsi bemutatkozása után, Alvaróként nemsokára Drezda és Berlin közönsége is hallhatta (1927?). 1928-ban Drezdában Barinkay szerepét alakította A cigánybáróban Fritz Busch vezényletével, Koppenhágában pedig a Nemzetek Művészete hetén lépett fel Telmányi Emillel és Dohnányi Ernővel, valamint a bécsi Opera társulatával Párizsban vendégszerepelt, ahol Anday Piroskával együtt a francia kormány kitüntetését is átvehette. Berlinben Wilhelm Meister (Mignon, 1930), Lyonel (Márta, 1932) és Riccardo (Az álarcosbál, 1931) szerepében is bemutatkozott, de énekelt Karlsbadban (Trónörökös - Lehár: Szép a világ, 1931) és a Hilversumi Rádióban (Adolar - Weber: Euryanthe, 1937) is. Egyes források Münchent, Stockholmot és Londont is említik.
Művészi pályafutásának jelentős eseménye volt a Salzburgi Ünnepi Játékokra való meghívása, ahol 1929-ben lépett fel először mint Don Ottavio Németh Mária (Donna Anna) partnereként, Franz Schalk vezényletével, majd Lotte Lehmann oldalán Olasz énekes (A rózsalovag), a karmester Clemens Krauss. 1931-ben Belmonte és ismét az Olasz énekes következett. Pataky Kálmán élete egyik kiemelkedő állomásának tartotta az 1936-os Fidelio előadásokat, melyben Florestant énekelte Lotte Lehmann partnereként Arturo Toscanini vezényletével. Ezt ebben az évben Bécsben is előadták, mikor egy alkalommal Toscanini saját dedikált fényképével lepte meg a művészt, a következő szöveggel: Pataky Kálmánnak, a kitűnő Florestannak, a Fidelio előadásának emlékére csodálattal Toscanini.
1934-ben mint nemzetközileg is elismert Mozart-énekest meghívták a Glyndebourne-i Fesztiválra, ahol a Figaro és a Cosi (1934), valamint A varázsfuvola és a Szöktetés (1935) vezető szerepeit énekelte. Ugyanitt 1936-ban Don Ottavióként lépett színpadra Fritz Busch vezényletével. Erről az előadásról felvétel is készült, melyet a kritikusok máig az egyik legjobb Don Giovanni előadásnak tartanak (ez leginkább Pataky és Busch érdeme).
Fritz Buschnak köszönhetően (aki kezdettől nagy lehetőséget látott benne) jutott el az argentin főváros, Buenos Aires operaházába, a Teatro Colónba, mely akkor a világ egyik legjelentősebb operai központjának számított. Erről a korszakról Somogyi Vilmos a művészről szóló könyvében (Zeneműkiadó, 1968) így ír: Kevés dalszínházban koncentrálták ilyen buzgalommal és eredménnyel a világhírességeket, a karmestereket csakúgy, mint az énekeseket. Ezt a sztárparádét az tette lehetővé, hogy a Colón idénye akkor van csúcspontján, amikor az európai operaházak már bezárták kapuikat. - Ennek a színháznak volt a harmincas években állandó vendége Pataky Kálmán. ( ) Patakynak Buenos Airesben nagy sikere volt, szívesen lépett fel a Colónban, biztos törzspublikumra számíthatott mindig, az argentin operabarátok a nagy olasz tenoristákkal egyenrangúnak tartották, a dél-amerikai magyarság ünnepelte. 1934-1940 között (1936 kivételével) minden évben szerepelt itt, ezekben az években a bécsi Operán kívül a Colón volt a főtámaszpontja. Az eddig énekelt szerepek mellé itt újabbak is jöttek: Fenton (Falstaff), Edgar (Lammermoori Lucia Lily Pons-szal), Valerno (Refice: Cecilia), Babinsky (Schwanda, a dudás), Vencel (Az eladott menyasszony), Pylades (Iphigenia Taurisban) és Aegist (Elektra), sőt még Wagnerek is, Walther von der Vogelweide (Tannhäuser), Stoltzingi Walter, Ifjú hajós (Tisztán és Izolda) és Kormányos (A bolygó hollandi).
Tökéletes stílusismeretének, kiváló muzikalitásának és énektechnikájának köszönhetően ideális dalénekes és oratórium-szólista is volt, többek között Beethoven Missa solemnisében vagy nagyszerű Evangélista a Máté passióban. 1929-ben Berlinben ő mutatta be Richard Strauss Gesänge des Orients, Op.77 című dalciklusát a szerző zongorakíséretével.
A második világháború közeledtével nemzetközi fellépési lehetőségei beszűkültek, az 1938. évi Anschluss után a bécsi Operaháznak és az ausztriai fellépéseknek búcsút kellett mondania, s ezután hazatért Magyarországra. Jelentősebb külföldi szereplésre ezután csak a milánói Scalában (Hüon az Oberonban, 1940) és a római Operában (Max A bűvös vadászban és Admeto, Gluck: Alceste című operájában, 1940) került sor. Magyarország háborús részvételével az argentínai fellépési lehetőségek is megszűntek, ugyanakkor magyar operaszínpadokon rendszeresen fellépett, többek között a korabeli filmhíradók tanúsága szerint a margitszigeti szabadtéri operett-előadások népszerű főszereplője is volt (Schubert a Három a kislányban 1941-ben vagy ifj. Strauss János a Bécsi keringőben 1942-ben). Az Operaházban a háború alatt 1944. május 6-án a Faust címszerepében szerepelt utoljára. A háború vége Szegeden érte, ahol már 1945. elején Szu-Csong herceget alakította Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjében. 1946-ig még rendszeresen fellépett a budapesti Operaházban (Faust, Cavaradossi, Almaviva, Belmonte).
Egzisztenciális gondok miatt családjával 1946-ban Argentínába távozott, majd az Egyesült Államokba utazott, azután Chilében telepedett le egy időre (egyes források szerint itt évekig zenepedagógusként működött), de különböző nehézségek és fülbajának rosszabbodása miatt már nem tudta korábbi sikereit megismételni és csak ritkán lépett fel, míg úgy döntött, hogy végleg visszavonul. Végül Kaliforniába költözött (1963?), ahol 1964. március 3-án hunyt el Los Angelesben.
Oldal Gábor a művész portrélemezének borítóján így méltatja: Pataky Kálmán művészete a két évszázados hagyományú nagy énekművészet, a bel-canto egyik utolsó, az ideált megközelítő megtestesülése. Gyönyörű, minden fekvésben egyformán kiegyenlített, rendkívül hajlékony, bármilyen árnyalásra alkalmas hangjával a leheletfinom pianótól a zengő fortéig erőlködés, torzítás nélkül, biztosan bánt. Művészetének középpontjában mindig a szép ének, az emberi hang varázsa állt. Kiváló stílusérzékkel, magas színvonalú általános műveltséggel rendelkezett. Óriási repertoárja az operettektől számos operaszerepen át Bach passióinak Evangélista szólamáig terjedt. Alapjában azonban lírai alkat volt, s ilyen szerepekben nyújtotta legjobb teljesítményeit. Hangja is ezekhez volt ideális. Ezért lehetett korának kitűnő Puccini-énekese, s századunk egyik legnagyobb Mozart-tolmácsolója.
A bécsi Staatsoper kamaraénekese és 1933-tól a budapesti Operaház tiszteleti tagja volt.