1905. április 24., Budapest - 1979. június 1., Budapest

Hegedűművész, karmester, pedagógus, Sándor Renée zongoraművész öccse. Felesége Dénes Vera gordonkaművész. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán Mambriny Gyulánál és Waldbauer Imrénél tanult, 1926-tól a Budapesti Ének- és Zenekar-egyesületben hangversenymesterként, majd 1933-tól segédkarmesterként tevékenykedett. Az aktív hangszerjátékról karbántalmai miatt fokozatosan le kellett mondania.

A harmincas évek derekán már elismert karmesterként számos együttest (pl. a Magyar Női Kamarazenekart) dirigált. Elsősorban a barokk zene, Haydn és Mozart, valamint századunk magyar muzsikájának bemutatását szorgalmazta, hazánkban elsőként adta elő Bartók 1939 nyarán írott vonószenekari Divertimentóját.

1945 után a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában és a Nemzeti Zenedében hegedűt és kamarazenét tanított. 1949-ben Járdányi Pál, Rényi Albert és Szervánszky Endre közreműködésével 5 kötetes Hegedűiskolát adott közre, amelyben a kodályi és a népdalon alapuló pentaton melodika játékmódját elsőnek publikálta az alapfokú oktatás számára. Ugyanebben az évben az újonnan megalakult Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola igazgatójává nevezték ki.

Karmesteri tevékenységét ez idő tájt sem hagyta abba; az intézmény ének- és zenekarával számos produkciót adott elő. 1958-75 közt a budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanított kamarazenét. 1963-ban szervezte meg tanítványaiból a Liszt Ferenc Kamarazenekart, amelynek haláláig művészeti vezetője maradt.

Kiadványai: Hegedűetűdök (Kayser); Hajdu Mihály: 8 etűd ifj. vonószenekarra (Till Ottóval közös kiadás); Táncok és triószonáták a XVII. századból (Nagy Olivérrel közösen); Decsényi János: 15 etűd ifj. vonószenekarra (Till Ottóval közös kiadás); Szelényi István: 8 kis duó és Szonatina 2 hegedűre; Tartini: 3 szonáta hegedűre és zongorára; A zenei nevelés Magyarországon (szerk., Bp., 1964).